Emlékezetes pillanat volt, amikor még államtitkári kinevezése előtt határozottan számon kérte elődjén, Szőcs Gézán, hogy késik az írószervezeteknek megítélt pénzek utalása. Most újra bizottsági elnök, feladata a kormányzati kultúrpolitika ellenőrzése, de utódját, Halász Jánost még nem vonta kérdőre semmiért. Ennyire elégedett?

Ez igazán egyszerű. A társadalmi szervezetek támogatását 2013-ban még én intéztem, mire Halász János államtitkár lett, már mindenkinek kiment a levél és a szerződés. Az idén pedig, ha jól tudom, az utódom még nálam is több pénzt tud hozzám hasonló gyorsasággal kiosztani, úgyhogy nem lesz okom őt interpellálni a választásokig tartó, rövid ülésszak során.

Más oka sem volna? Mondjuk, a Ludwig Múzeum igazgatója, Fabényi Júlia kinevezésének körülményeiért?

Nagyon szomorúnak tartom azt a botrányt, amit emiatt rendeztek. Bencsik Barnabásnak lejárt az igazgatói kinevezése, kiírtak egy pályázatot, Fabényi nyert. Volt a Műcsarnok igazgatója, nyitott, a kortárs kulturális szcénát jól ismerő szakember, senki sem gondolhatja, hogy kizárólag régimódi tájképfestőket engedne be a Ludwigba. Nem mintha a tájképfestészet ne lehetne jó és érvényes kifejezésmód. Mi akkor a probléma?

A döntési folyamat átláthatatlansága.

Ez csak ürügy. Nem lehetett azt mondani, hogy Fabényi nem felkészült, nincs vezetői tapasztalata, nemzetközi kapcsolatrendszere, hogy a döntés ne lett volna jogszerű, tehát valamibe bele kellett kötni.

A németországi Ludwig Alapítvány kifogásait is csak az öncélú kötözködés igénye, a kormány iránti ok nélküli ellenszenv magyarázza?

Voltak emberek, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy őket is feltüzeljék. De aztán az alapítvány vezetői is látták,mi a helyzet, és a Ludwig azóta is jól működik.

A Műcsarnok esete sem zavarja? Feladata „a nemzetközi és hazai kortárs képzőművészeti trendek közvetítése, bemutatása”, és a Magyar Művészeti Akadémiáról nehéz volna azt gondolni, hogy erre volna a legalkalmasabb. Az ön könyvéhez előszót író Gulyás Gábor például úgy ítélte meg, hogy nem tudna velük együtt dolgozni.

Meglátjuk, mi lesz a Műcsarnokkal. Az értékpluralizmus nevében el kell fogadni, hogy az ember saját ízlésétől és értékrendjétől távol álló dolgok is megjelennek a kiállításokon. De kérdés az is, hogy a Műcsarnok az elmúlt két és fél évtizedben maradéktalanul be tudta-e tölteni a küldetését. Felvethető, hogy egyáltalán mit tekintünk kortársnak, hol van a határmúzeum és kortárs kiállítóhely között, hogy egy-egy kortárs produkciót, életművet nem kell-e egy hagyományvonalba beilleszteni, „múzeumi” kontextusba helyezni, hogy valóban megérthessük.

Az MMA terjeszkedése a pluralizmust segíti elő?

Visszakérdezek: meg tud nevezni ma Magyarországon olyan jelentős művészeti produkciót, amely nem kap nyilvánosságot, nem jut forráshoz, nincs közönsége? Én ilyet nem látok.

A független színházak helyzete az új előadó-művészeti törvény miatt lényegesen romlott, noha ön is megpróbálta védeni a ciklus elején az érdekeiket. Ráadásul most a Független Előadó-művészeti Szövetség egyetlen képviselőjét sem választották be az ön által alelnökölt NKA újonnan alakult színház- és táncművészeti kollégiumába.

Nem én választottam, a szakmai szervezetek delegáltak.

De miért az egyik érdekelt szervezetet kérte fel az NKA lebonyolítónak?

Húsz éve mindig az érdekelt szervezetek egyike a bonyolító, ez így jogszerű és logikus is. Ugyanebben a felállásban legutóbb Gáspár Máté, a Krétakör egykori ügyvezetője is bekerült a kuratóriumba. Akkor megegyeztek a szervezetek, most nem, ezt igazán nem kérheti rajtam számon. A miniszter Bozsik Yvettet delegálta a grémiumba, ő a független létet jól ismerő, igazán elsőrangú táncművész. De mi is indokolta, hogy törvény írja elő, mennyi pénzt kell mindenképpen szétosztani a függetlenek között? Többször elmondtam már, hogy a magyar kőszínházi intézményrendszeren kívüli társulatok működési támogatását megszüntetném, és a befogadói rendszert támogatnám. Így garantáltan játszóhelyhez jutnának, és elérnének vidéki városokba jó alternatív előadások, mert most csak ritkán érnek el. Kiírnának a megyei színházak számára egy pályázatot, hogy a szabad estéik egy részében hívjanak meg független előadásokat, aztán a kapott pénzből ők fizetnék ki nekik a fellépti és az utazási díjat. Így a függetleneknek lenne valódi bevételük, és elmondhatnák, hogy nem az állam kegyelemkenyerén élnek. Az, hogy függetlenek egy része garantált állami pénzért veri az asztalt, nem a függetlenség, főleg nem a szellemi függetlenség irányába mutat.

De miért volna ez „kegyelemkenyér”? Miért ne volna a kultúrpolitikának fontos feladata a művészi megújulást ígérő műhelyek finanszírozása? Ez nem közérdek??

Kell finanszírozni, most mondtam el, szerintem hogyan. De biztos, hogy mindig az intézményrendszeren kívülről jön az újítás? A nekem kedves avantgárd története is azt mutatja: a megcsontosodott intézményrendszer ellen lázadók néha maguk is betokosodnak, mint a hetvenéves, hosszú hajú beatzenészek. Ezt érzem némely függetleneknél is.

Rendben, ami rossz, ne kapjon, osszák szét jó ízlésű szakemberek a garantált támogatást, régen is így volt.

És akkor az, aki nem kap, mert nem jó, majd azzal jön, hogy őt elnyomják. A bal- és a jobboldalon is sok ilyen művész van.

Mi indokolja, hogy minisztériumi döntéssel lehessen mozgatni az országban a műtárgyakat? Miért fontos, hogy a miniszter legyen az ország első számú kiállításrendezője?

Nem értem a problémáját. Egyszerű a helyzet: a gyűjteményeknek nem a gyűjteményvezetők a tulajdonosai, hogy egyedül dönthessék el, mikor kinek van vagy nincs kedvük odaadni őket. Közkincsről beszélünk. Az, hogy a kormány szándéka ellenére fontos gyűjteményi elemeket ne adjon oda egy múzeumigazgató, elfogadhatatlan: nem az övéi. Ha a kormánynak, a választott szakpolitikusoknak az a szándékuk, hogy például az Esterházy-gyűjteményt Fertődre szállítsák, és e szándékot komoly szakmai érvek támasztják alá, akkor végre kell hajtani.

Mert erről az irtózatos kiterjedésű anyagról a miniszter inkább hivatott dönteni, mint a múzeumigazgatók, jobban meg tudja ítélni, mi hová menjen? A múzeumok közötti együttműködés nem elég? Ezt is közvetlenül a kormánynak kell irányítani?

Aki már egy napot is töltött a közigazgatásban, tudja, hogy a döntések nem úgy születnek, hogy a miniszter leszól a múzeumigazgatónak, hány festményt hová szállítsanak holnap. Ha például egy intézményvezető benyújt egy ilyen kérelmet, az átmegy a teljes minisztériumi hivatali és szakapparátuson, amíg a miniszter elé kerül aláírásra. A fiatal vidéki múzeumigazgatók kimondottan örülnek, hogy van módjuk ilyet kérni a kormánytól.

Már láttunk olyat, hogy egy miniszter mindezt megkerülve telefonált le valamilyen ügyben, nem zárnám ki a lehetőséget.

Ha ilyesmi történne, a demokratikus közegben úgyis olyan botrányt eredményez, hogy vissza kell vonulni belőle. A mi esetünkben ez fel sem merülhet.

Ön a Várkert Bazár mellett a fertődi Esterházy-kastély rekonstrukciójának is kormánybiztosa. Ennek részeként kerül majd erre a kistelepülésre a jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában található, felmérhetetlen jelentőségű Esterházy-gyűjtemény, benne Haydn kottáival. Mi indokolja, hogy ezt az anyagot ne egy jól felszerelt kutatóhelyen, hanem egy külföldi kutatók számára nehezen megközelíthető, 3000 fős városkában őrizzék? Lesz Fertődön elég szakember, aki ki tudja szolgálni az érdeklődőket? Lehet biztonságosan szállítani, tárolni ezeket a XVIII. századi kéziratokat, nyomtatványokat?

Szerdán a kormány döntött arról az előterjesztésről, amely a fertődi Esterházy-kastélyegyüttes önállóvá válásáról szól. Ennek alapja az a decemberi kormányhatározat volt, amely szerint a jövőben kiemelten fogjuk kezelni a fertődi kastély épületét és az ott folyó szakmai munkát, ezért önálló intézményként, költségvetési szervként kiemeljük a Forster Gyula Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központból. Ennek az intézménynek négy fontos feladata lesz: az egyik közgyűjteményi jellegű, vagyis itt fogjuk elhelyezni és bemutatni például az Esterházy-kincstár anyagait, és ehhez megfelelő technikai és tudományos hátteret nyújtunk. A döntés létszámkeretet és költségvetési támogatást is rendel ehhez a célhoz. A szakemberek egy részét már most átvesszük a Forster központtól, és két éven keresztül fokozatosan nő majd a szakalkalmazottak száma és az intézményre fordított pénzösszeg is. A másik fő feladat a Haydn Zenei Központ kialakítása; szeretnénk, hogy Fertődön komoly zenei élet legyen. A kiváló akusztikai adottságokkal rendelkező Narancsház – „Orangerie” – átadása meg is teremtette erre a lehetőséget. Számos példa van a világon arra, hogy patinás vidéki helyszíneken, a fővárostól akár több száz kilométerre is létrejönnek szellemi központok, művészeti fesztiválok, mesterkurzusok, nincs semmi irreális ebben. Az UNESCO által támogatott Strugai Nemzetközi Költészeti Esték évtizedek óta meghatározóan fontos irodalmi esemény, miközben Struga Fertődnél lényegesen nehezebben megközelíthető, de Japántól Mexikóig látogatják hazájukban élvonalbelinek számító költők. A harmadik feladatköre Fertődnek, hogy egyfajta turisztikai központként is működjön. Jelenleg a Fertő tó osztrák részén sokkal szélesebb a kulturális, turisztikai és gasztronómiai kínálat, mi a magyar területen nem tudtuk jól kihasználni ennek a kultúrtájnak az adottságait. Gazdálkodási feladatokat is el kell látni, ugyanis több száz hektárnyi, részben mezőgazdasági művelést is igénylő terület is tartozik a kastélyhoz. Én optimista vagyok: az épület szakmai, állagvédelmi és biztonságtechnikai szempontból is alkalmassá tehető arra, hogy többek között egy európai színvonalú közgyűjtemény otthonává legyen.

Ha már itt tartunk, hogyan ítéli meg, tudtak-e eleget tenni e ciklusban a vidék kulturális esélyegyenlőségéért? A megyei múzeumi intézményrendszer átadása azoknak a településeknek, ahol éppen állnak, nem biztos, hogy segítette ezt a célt. Kezdetben ellene is volt, aztán sikerült meggyőzni.

Ez azért ennél bonyolultabb kérdés. 2006 és 2010 között a Fejér megyei közgyűlés kulturális bizottságát vezettem, és a megyerendszert a jó értelemben vett, előremutató nemesi vármegyei tradíciók örökösének tekintem. Ha csak rajtam múlik, nyilván kicsit ilyen irányba fejlesztettük volna a közigazgatást, de a Fideszben mindig is verseny volt az ezzel kapcsolatos koncepciók között. Az önkormányzatiság, amelyre pozitív hagyományként utaltam, így ugyan szűkült, de annak a reformnak is volt értelme, amely mellett végül a kormány döntött. Ha már így alakult, akkor én még a települési jegyzők munkáltatói jogkörét is áttettem volna a kormányhivatalokhoz, ezzel az önkormányzati feladatok és a hatósági jogkörök jobban elváltak volna egymástól. Az, hogy egy illegális szemétlerakót megbüntetünk, hatósági ügy, semmi köze nincs egy település önigazgatásával kapcsolatos döntésekhez. Visszatérve a kérdéséhez, ha a megyék nem töltik be korábbi feladataikat, akkor el lehet fogadni, hogy a megváltozott helyzetben a múzeumoknak, kiállítóhelyeknek is más legyen a fenntartójuk. Szakmai kompromisszumokat nem kellett kötnöm, a múzeumoknak megmaradt a megyei gyűjtőköre, a megyei feladatellátási kötelezettsége, a könyvtárak még a nevükben is megyeiek maradtak, ráadásul egy professzionális támogatási rendszert raktunk az új struktúra mögé, amelyben elválasztottuk a normatív és a feladatalapú finanszírozást. Az idén is nőni fog a múzeumok támogatása, és az utóbbi két évben egyetlen intézmény bezárásáról sem érkeztek hírek, a kistelepülési kiállítóhelyek működésével sincs gond.

A közgyűjteményi dolgozók szakszervezete nem ennyire optimista. Viszont nem kapott felkérést a Magyar Krónikába szerzőnek. Nem sértődött meg?

Nem, férfias fegyelmezettséggel és kellő humorral fogadtam. Fordítva is így lett volna.

Ezek a kezdeményezések hogy férnek össze avantgárd vonzalmaival?

Ez egy nagy néppárt, vannak olyan tagjai, akiknek sokkal konzervatívabb az ízlésük az enyémnél. Az a lényeg, hogy kultúrpolitikusként képes legyek az ízlésemtől elvonatkoztatni, s az enyémnél jóval radikálisabb és jóval konzervatívabb művészeti aktivitásokat is értékelni, s ha kell, támogatni. Egyedül a giccs kerülését tartom fontosnak, de a giccs mibenlétéről is nehéz volna megegyezni. A média különben a kormányhoz köthető erősen konzervatív dolgokba beleakaszkodik, de közben szép csendben elmegy olyan progresszív kezdeményezések mellett, mint a miniszterelnök által támogatott Robert Capa Központ létrehozása. Ha a Várkert Bazárral foglalkozik majd a Magyar Krónika első lapszáma, akkor én is meg fogok benne szólalni, mert ezt az ügyet most én viszem, és szeretném, ha sikeres lenne.

Hogy értékelné első országos kultúrpolitikusi ciklusát? Siker vagy bukás? Egyéniben most nem indul a választásokon. Látjuk azért majd az új parlamentben?

Ha onnan nézzük, hogy a Fidesz egyik meghatározó kultúrpolitikusa vagyok, és a nyilvánosság is így tart számon, akkor úgy tűnhet, viszonylag keveset tudtam megvalósítani az elképzeléseimből. Ha viszont azt vesszük, hogy ez volt az első parlamenti ciklusom, és előtte jóformán senki sem ismert a művészeti, főleg az irodalmi életen kívül, akkor sokkal jobb a helyzet. Sok mindent sikerült tematizálni, alakítani. A közgyűjteményi rendszer új finanszírozásának kidolgozása például komoly eredmény. Hogy képviselő leszek-e 2014 után, az nem életbevágóan fontos. A feladataimra koncentrálok.

„A gyűjteményeknek nem a gyűjteményvezetők a tulajdonosai”