Jóllehet ilyen könyvekkel valóban Dunát lehet rekeszteni – Paul Auster, Bret Easton Ellis, Jay McInerney, Jonathan Franzen: csak néhány nagy név azok közül, akik New York szövegterének szétírásában részt vesznek –, a jelek szerint a téma bőven tartogat még lehetőségeket.

Erre utal Claire Messud regénye, amely most jelent meg Boris János majdnem hibátlan fordításában. A 2006-ban a New York Times bestsellereként ismertté vált könyv lebegően érzéki nyelven megírt látlelet egy olyan közegről, amely a nagyvárosi lét kihívásaira is intellektuális irányból akar választ találni. Egy olyan társadalmi rétegről, amely fontosnak tartja, hogy intenzív, már-már hedonista jólétét kulturális színtéren is át- és megélje. Ennek a sokszor megírt rétegnek díszpéldánya Murray Thwai te, a hatvanéves, élete csúcsára érkezett író-újságíró, aki körül – mint atommag körül az elektronok – keringenek a regény szereplői. A családja körében feltétlen tiszteletnek örvend, valóságos istenségként éli mindennapjait (ha már egyszer meg győződéses ateista): rajonganak érte, tisztelik, elárasztják a szeretet legkülönbözőbb megnyilvánulásaival. Ő pedig tényleg úgy él, mint egy isten: fiatal szeretőt tart, látszólag gondtalan életet él, de ami a legfontosabb: kézben tartja az irányítást.

De ahogy lenni szokott, a bálványokat előbb-utóbb megpróbálják ledönteni. Erre tesz kísérletet Murray lánya, a szépséges-irigyelt Marina, akinek talán soha meg nem jelenő „projektje” nem véletlenül viseli A király gyermekei meztelenek címet. A leleplezés, ahogy a meztelenség is, kulcsfogalom a regényben. De ott van az unokaöcs, Frederick, csúfnevén Bootie, aki egyenesen a legtitkosabb dolgozószoba (Murray „kiterített agya”) mélyéről szerzett tapasztalataiból ír – megint: talán örökre kéziratban maradó – leleplező cikket, amelyből kiderül, hogy a nagyszabású gondolkodónak hitt nagy bátyja voltaképpen kókler. Egy ausztrál szerkesztő „forradalmat” akar kirobbantani provokatív hangütésű új magazinjával: átvitt értelemben a Murray Thwaite által megtestesített gondolkodás- és életmódot kívánja porrá zúzni. A regény ezeket a nagyjából egy irányba tartó szálakat mesterien fogja össze. Az elbeszélés minden fejezetben közelebb lép kissé valamelyik alakhoz, így ellentéteiket, konfliktusaikat ugyanúgy szétszálazhatatlan gombolyagnak látja az olvasó, mint látnánk azt a való életben.

A rendkívül alaposan átgondolt, jó arányérzékkel megformált művet áthatják az olyan toposzok, mint a látszat, láthatóság, felszín, maszk. Az idő múlásának nyomai eltüntethetők, ahogy a grandiózus élethazugságokkal sem feltétlenül kell szembesülni. Bizonyos „eltávolíthatatlan foltok” jelentkeznek itt-ott: régi családi kúria falán, szerelmi búvóhely lepedőjén, a mindig szépen elfedett lelkiismereten; az átláthatóságot és ürességet jelentő óriási ablakfelületeken, vagy éppen a 2001-es terrortámadások miatt, a város szövetében. Ezek mind eltussolhatók, csak technika kérdése az egész.

„Zavarba ejtő. Mintha ismernéd, és mégsem ismered. A kettő egyszerre. A látvány: annyiszor láttad filmeken a TV-ben – már úgy érzed, a tiéd. De persze egészen más. Mint ahogy valami, amit már álmodban láttál, más, mint a valóság” – így írja le Danielle a New York-élmény lényegét Bootie-nak, aki minden tunyasága ellenére a legmozgékonyabb jellem, amolyan kakukktojás. A nagyokat lekörözve válik kisvártatva igazi filozófussá, és mintha azt sugallná a regény, hogy ő az egyetlen, aki a könyvírás és lila okoskodás közben tényleg olvas is könyvet. „Az az egész egy komédia. Teljes komédiában élek. Mind abban élünk” – mondja ki fájdalmas felismerését már a könyv elején, hogy ebből táplálkozva egy teljesen magára szabott stratégiát alakítson ki – látszólag a vesztesét.

A többször felbukkanó becketti üresség ellenpontja a thwaite-i hozzáállás: „Mi csak ott akarunk lenni a Nagy Eszmék Buliján. Jobb esetben magunk adni azt a partit”. Az ő nézőpontjukból nincs feszültség Eszme és Buli között. Ugyan a luxusétterem üvegdobozában bezártnak érzik néha magukat, de már szenvtelenül tekintenek a tőlük karnyújtásnyira, az üvegfal túloldalán fekvő hajléktalanra: külön világban élnek. Nem tudni, mennyi valóság szivárog be ide kintről, a monitorokon villódzó, élőben kapcsolt világból, vagy éppen a Napóleon nyomán Monitornak nevezett szarkasztikus lap hasábjain megírt társadalmi és kulturális jelenségekből, amely lap végül is nem is jelenik meg soha.

Fontos és jó dolog, hogy Messud regényét mostantól magyarul is olvashatjuk. Éppen ezért érthetetlen, hogy bődületes helyesírási hibák és más szerkesztői pontatlanságok éktelenkednek benne. A szép és élő fordítást néhol szinte gallyra vágják.

Claire Messud: A király gyermekei
Magvető, 528 oldal, 3990 forint
Fordította: Boris János