Szilaj, Muncili és a többiek
Ám a korabeli, recsegő telefonvonalak miatt az intéző úgy értette, küldje ki az állomásra a bandát. Különösebben meg sem lepődött, mert tudta, az urak már csak ilyenek: megesik, hogy túlfűtött hangulatukban még a legcudarabb időben is mulatni támad kedvük. Így aztán amikor megérkezett a gőzös a bonchidai állomásra, a vacogó grófot a sűrű hóesésben szőrmebunda helyett szépséges cigánymuzsika várta. A történetet Pusztai Endre „Szilaj” és Kalló Márton „Muncili”, a bonchidai kastély egykori zenészei mesélték Kása Béla fotográfusnak még a hetvenes években, amikor első erdélyi útjai egyikén őket is lefényképezte.
Kása Béla 13 éves volt, amikor 1965-ben családjával hivatalos engedélyek birtokában kivándorolt Nyugat-Németországba. Nehezére esett innen elmenni, boldogtalan volt odakint. Bajorországban magyar gimnáziumba járt, ott ismerkedett meg a néptánccal és a magyar népzenével. A hetvenes évek elején eljutott Erdélybe, ott hallott először élő, valódi népzenét, ráadásul három ember játszotta ugyanazt, amit addig a bajorországi néptánc próbákon nagyzenekari feldolgozásban ismert meg. Elcsodálkozott azon, hogy három ember is tud több százat szórakoztatni. Miként azon is, hogy a főként a cigánysoron élő erdélyi zenészek markáns, különös, finom lelkű emberek és nagyszerű muzsikusok voltak. Olyanok, akik fényes külsőségek nélkül is kiragyogtak a szegénységből. Kollégistakorában szerezte első fényképezőgépét, amelyet néhány otthonról küldött pakkért cserélt egy barátjával. Elkezdett fotózni, egy idősebb barátja segítségével megtanulta a filmet előhívni, a képeket nagyítani. Később egy fotóstúdióban szerzett fotográfiai tapasztalatokat, majd elvégezte a Kölni Művészeti Szakfőiskola művészeti fotográfus szakát. Akkor már egyre többet járt Erdélybe, és megszállottan fényképezte az esküvőket, keresztelőket, temetéseket, mindennapokat, de főleg az idős erdélyi muzsikusokat. 1983-ban megházasodott, és hogy még közelebb legyen Erdélyhez, magyar feleségével úgy döntöttek, itthon élnek majd.
Kása Béla visszaköltözött Magyarországra.
Maga sem tudja, hányszor járt Erdélyben, összességében talán kétévnyi időt biztosan eltöltött ott. Ütőgardonon, brácsán vagy bőgőn sokszor muzsikált maga is a zenészekkel, sokat gyűjtött, beszélgetett, de főként fényképezett. Mint valami különös szellem, hol Széken, hol Magyarpalatkán, hol Kalotaszegen, hol csipetnyi falvakban, hol meg vándorcigányok között tűnt fel. Szót értett mindenkivel, készítette gyönyörű fotóit, melyek legtöbbjén öreg muzsikusok állnak modellt. Barátságos közelségben. Zavarnak, kimódoltságnak nyoma sincs a képeken.
Kása Béla tett némi kitérőket is. Eljutott például New Yorkba, bár ott elő sem vette a fényképezőgépét. Utazott viszont Indiába is többször, ahol előbb pásztorokat, majd zenészeket fotózott; ott is megtalálta a jelenbe kövesedett múlt időt. Rábukkant eltűnőben lévő, kevéssé ismert életformákra, hiteles közösségekre. Végül persze mindig visszatért Erdélybe, újabb képekkel dúsította káprázatos kollekcióját, az öreg erdélyi népzenészek panteonját, amelyet immár a világ számos pontján láthattak az érdeklődők. Svédországban, Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Ausztriában, Csehországban, Kanadában, az Egyesült Államokban, Indiában, Kazahsztánban és Kínában, de a fotókat mi is jó néhány kiállításon megcsodálhattuk. Leggyakrabban hatalmas nagyításokban a Sziget Fesztivál romasátrának oldalain. Igaz, kevesen tudják, hogy ott Kása Béla képei láthatók, legtöbben azt hiszik, valamiféle archív felvételekben gyönyörködnek, azok mellett fotózzák egymást. Hogy aztán a közös fotókkal hírét vigyék Kása Bélának, de főként a képein látható csodálatos muzsikusoknak.
Kása Béla képeiből egy szűk, de nagyon szép kollekció január utolsó napjáig a Művészetek Palotájában látható. Főként öreg erdélyi zenészeket ábrázolnak, és ahogy a fotográfus körbepillant saját képein, szomorúan állapítja meg, hogy az azokon szereplők kilencvenkilenc százaléka bizony nem él már. Zsenika meghalt. Neti Sanyi meghalt, Nonika Miklós meghalt. A palatkaiak egy kivételével mindnyájan meghaltak, a bonchidaiak sem élnek már. Ahogy István Sándor sem, akit egy olyan reggelen fényképezett le, amikor előtte egész éjszaka húzta az öreg. De Kása Béla kedvéért kiállt a ház ajtaja elé, mellé állt felesége, annak lábára pedig még a macska is letelepedett. Aztán, ahogy Kása Béla meséli: István Sándor bácsi ekkor elkezdett játszani egy sűrű tempót, lehet, hogy ritkát, de annyi bizonyos, hogy D-dúrt fogott a kontrán. Fantasztikus panoptikum, szegénységükben is gyönyörű emberekkel, egy letűnt világot elénk idézve.
Kása Béla ma is jár Erdélybe, azt mondja, már nem olyan intenzíven, mint régebben, de azért a sorozat újabb és újabb képekkel bővül. És megfordul olykor Indiában is. –Most Indiában is a zenészek körül sifitülök – mondja. Nemrég Észak-Indiában járt, ahol azonkívül, hogy fotózott, a Kobzos együttessel gyimesi, moldvai zenét játszott. Különös érzés lehetett összekötni két kultúrát, mely látszólag távol van egymástól, valójában pedig sokkal közelebb, mint hinnénk.
