Széll Kálmán, a Himnusz és a Gott erhalte
A magyar kultúra napját ünnepeljük ma: a kézirat tanúsága szerint 1823-ben, ezen a napon fejezte be a Himnuszt Kölcsey Ferenc. A honfibúval átitatott, komor poémából 21 évvel később – Kölcsey halála után hat évvel, tehát az idén 170 esztendeje – lett dalmű: Erkel Ferenc írt hozzá nem kevésbé méltóságteljes muzsikát. A vers maradt úgy, ahogy van, a szívünkhöz-lelkünkhöz közelebb álló zeneműbe azonban többször is belepiszkáltak az elmúlt bő másfél évszázadban. Legutóbb tavaly.
Vörösmarty Szózata már második megzenésítésében keringett az országban, amikor Bartay András 1844. február 29-én „20 arany pályadíjat tűzött ki a legjobb nép melodiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk »Hymnusára« ének és zenekarra téve” – írta a Honderű, 1844. március 9-én. A pályadíjat „egyhangúlag” Erkel Ferenc kompozíciója nyerte, 13 aspiránst előzve meg. Hátra volt még a betanítás, hogy aztán július 2-án a Nemzeti Színházban felhangozzék, először a nagyközönség előtt. Erről részletes híradás nincs, az első nyilvános, szabadtériről viszont van. Amikor 1844. augusztus 10-én az óbudai hajógyárban vízre bocsátották a Széchenyi gőzhajót, „erőteljes diapasonokban kezde zengeni ama fölséges néphymnus, mellyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjaik teremtének. Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és a csengő hangú énekesnők minden szavára, melly erélyezve az érczhangszerek; teljes harmoniája által, valóságos nemzeti hymnusszá magasult” – adta hírül ugyancsak a Honderű, 1844. augusztus 17-én.
Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály erdélyi körútja során 1845. május 16-án Kolozsvárott így ünnepelt a közönség: „Több mint száz fáklya’ világánál a’ helybeli hangászkar... megdicsőült Kölcseynk hymnuszának a’ tisztelgő fiatalság általi eldallása. „A fáklyászenére válaszoló Deák Ferenc beszéde alapjául az eldalolt hymnusz azon szavait: »megbűnhődte már e nép a’ multat ’s jövendőt« választja.” (Erdélyi Híradó–Pesti Hírlap, 1845. május 27.) A mű állami rendezvényen 1848. augusztus 20-án csendült fel először a Mátyás-templomban – tudtuk meg Reményi Györgyitől, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársától.
Az angol himnusz és az osztrák, Haydn-féle Gott erhalte által fémjelzett, „áhítatos iskolát” követő Erkel-féle mű hivatalossá azonban csak majd másfél évszázad múlva vált: az ország alkotmányába 1990-ben került be.
Bár lelkesen énekelték eleink, és ezt nekik (a számos, rosszabbnál rosszabb szövegváltozattal futó Rákóczi-indulóval ellentétben) nem tiltották soha, azért nem árt tudni: a kiegyezéstől 1918-ig az osztrák–magyar himnusz, tehát a már említett Gott erhalte csendült fel a nagy nemzeti rendezvényeken (is). Egy országgyűlési képviselő 1903-ban megpróbált ezen változtatni, a Tisztelt Házban javasolta az állami szintre emelést, de az akkori miniszterelnök ezt a lehető legmerevebben elutasította (a kormányfőt Széll Kálmánnak hívták).
A Horthy-korszakban a Himnusz lett a himnusz, de mivel a király nélküli királyságnak nem volt alkotmánya, az alkotás még ekkor sem volt törvénybe foglalva. Az élő szocializmus évtizedeiben sem vonták meg a néptől a zenés fohászt, igaz, az ünnepi programokon többnyire bedugták egy csokorba, a szovjet himnusz és az Internacionálé közé, plusz a hagyomány szerint Révai József fő kultúrfelelős az ötvenes években tett egy bátor, de sikertelen kísérletet, hogy újat írasson, de a nemtelen munkára kiszemelt Kodály Zoltán és Illyés Gyula ezt visszautasította.
A lassú és méltóságteljes – sokak szerint kifejezetten depresszív – himnuszba többször is belepiszkáltak hányatott történelmünk során, az elsők között – a bemutató után nagyjából húsz évvel – maga Erkel, aki az eredetileg verbunkosként előadott dalművet egyenletesebb ritmusú muzsikává írta át – ez volna a mai változat. Az 1920-as években Dohnányi Ernő vette elő az alkotást, ő hangszerelte nagyzenekari darabbá a kórusműnek íródott opuszt. Megjegyzendő: kisebb formációkban addig is számtalan zenekar kísérte a Himnuszt, ki-ki ahogy és amivel tudta, vagyis nem sokszor adhatták elő kétszer ugyanúgy. Az 1930-as évek vége felé Hóman Bálint kultuszminiszter végeztetett el egy kisebb beavatkozást: ő csináltatott a „hoozz rá”-ból „hozz reát”.
Néhány éve alultranszponálták, értsd, a Réthelyi Miklós vezette minisztérium felkérésére készítettek egy B verziót, amely négy hanggal mélyebbről indul, (Esz-dúrból B-dúrba tették a dalt), hogy könnyebb legyen elénekelni a magasra szárnyaló részt. Utoljára tavaly eszközöltek némi változást a zenedarabban, amelyet Halász János kultúráért felelős államtitkár a minap, egy szatmárcsekei összejövetelen „kulturális aranytartaléknak” nevezett (nem igazán értjük, mire gondolhatott): a Magyar Olimpiai Bizottság felkérte Erkel szépunokáját, az Erkel Ferenc Társaság elnökét, Somogyváry Ákost, hogy készítsen egy rövidebb változatot, mondván, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál túl hosszúnak találtatott. Somogyváry fogta magát, és a két és fél perces zenedarabból 90 másodpercest kreált.
Halász Péter zenetörténész segített nekünk a változatok felderítésében. Ő azok közé tartozik, akik szerint egyáltalán nem baj, hogy a Himnuszon itt-ott változtatnak néhány apróságot néha. Azt vallja, hogy ez úgynevezett használati zene, a köznek szól, amely a helytől, felkészültségtől, alkalomtól függően interpretálja. – Történt, ami történt, a nagyszerű mű másfél évszázad alatt valójában semmit sem vesztett értékéből – jelentette ki.
