Klasszikus kocsmai sport, három dobónyilat kell egy céltábla megfelelő pontjaiba dobálni. Nem hallatlanul nehéz feladat, legalábbis egy bizonyos szintig, de az első találkozás többnyire nem a dicsőségről szól. Így történik most is, mindkét ember csapnivaló eredménnyel céloz, az egyik nyíl el sem találja a táblát, a másik eltalálja, de kifordul belőle, a harmadik esetlenül fityeg a kettes mezőben. Ez van.

A dolog azonban most kezd érdekessé válni. Mert mindketten levonják a tanulságokat. Az egyik azt mondja: a fene egye meg, úgy látszik, ennyire vagyok képes, ha megint dobnom kellene, akkor feltehetően nagyon hasonló eredménnyel járnék. A másik viszont azt mondja, ó, ez nagyszerű, ellőttem az összes rossz dobásomat, ha megint dobni kellene, akkor több mint valószínű, hogy háromszor dobnék egyenesen a bika szemébe, a céltábla legközepébe.

Az első típust hívják belső kontrollosnak, a másodikat külső kontrollosnak. Az első úgy érzi, ismeri a világot és tisztában van a benne elfoglalt helyével, amikor célba dob, tudja, hogy a tehetség, idegállapot és gyakorlottság adják meg a végeredményt. Rajta áll a bukás vagy siker, ahhoz, hogy jobban dobjon, többet kell gyakorolnia.

A külső kontrollos ezzel szemben a rajta kívül álló hatalmak játékszerének érzi magát. Csak reméli, hogy a világban valami rend azért föllelhető, derűre ború, borúra pedig derű jön, három hibára három telitalálat a megfelelő válasz. Amikor azt mondják, csak a magyaroknak van ilyen búbánatos himnuszuk, micsoda búbánatos népség, hiába nyerik meg az olimpián az aranyérmet, mégis azt hallgatják a zokogó sportolók, hogy a balsors tépi őket, méghozzá már régen, akkor pont a lényeget nem értik meg.

Mert hiába lehet vidámabban masírozni a Marseillaisere, hiába van tele értelmetlen kérdő mondatokkal az amerikai himnusz, hiába kérik az angolok a legnagyobb király/királynő életének biztonságát, hiába zajonganak az olaszok a maguk vidám indulójával. Bennünk van a nagyobb távlat. A Himnusz lényege ez a szó: megbűnhődte. Mi a magyar? Nem rút szibarita váz, nem maroknyi deprimált, boldogtalan, könnyes szemű levente, a múlt dicsőségén kesergő honleány és honfiú.

Néhány millió külső kontrollos ember, aki szívből hiszi, hogy három rossz dobás után a negyedik már biztosan talál. Hogy van igazság a földön, fordul a kerék, mindjárt megint mirajtunk a sor, mi leszünk felül. Egy higgadt nemzet bölcs fia azt mondaná: hiszen még a múltat sem bűnhődtétek meg, mi viszont tudjuk, hogy már a jövendőt is. Velünk már rossz nem történhet.