Kiállítás: Márvány, homokkő, fa, terrakotta
Nem állítható, hogy Franz Xaver Messerschmidt az uralkodóházzal gyöngédebb lett volna. A sokszor magyarázott XVIII. századi szobrász, akinek kíméletlen ónfejei most is pompás rejtélyként sorakoznak a Szépművészeti Múzeum újjárendezett szoborgyűjteményében, legalább olyan tapintatlanul kezelte az Albertinát alapító Albert herceget pompás alabástrom domborművén, mint a névtelen Gyerekesen sírót, meg Az ásítót kerek plasztikában. Ilyen expresszív arcokat először a bejáratnál, a gótikánál látunk.
Az ugyan nem világos, hogy a németalföldi Moreau műhelyének üvöltő figurája ágál-e, vagy sirat, lévén a töredékcsoportnak csak Három férfi a címe, és a műhely másik darabján is csak a Keresztvitel téma biztat arra, hogy a letört kezű, pompásan forduló alak eltorzult arcában egy pribék kegyetlenségét véljük fölfedezni. A jellemrajz a korai ezerötszázas évekre mindenesetre tökéletes, ajánlkozik összehasonlításra szemben egy hatalmas Madonna rezzenéstelensége. Az utóbbi talán egyedül hozza a román kor örökségét, a bután is fenséges tekintetű, lélektelenül is királynői figurát, amelynek a hatása oly hihetetlen ma, az internacionális gótika Szép Madonnáinak ismeretében.
Egy utóbbi, rendkívül vonzó, hogy ne mondjuk csábító tekintetű német vagy cseh remekkel – karjában a még mindig inkább esetlen gyermek –, aztán kezdődhet az az élvezetes, nagyszerű művészettörténeti séta, amelyre az ilyen múzeumi állandó kiállítások lehetőséget kínálnak világszerte. A budapesti igazából itt kezdődik és innen a manierizmusig gazdag. Meghatározója mindmáig az a tragikusan nagy egyéniség, aki a képtár igazgatója volt, amíg hagyták: az elüldözött Pulszky Károly. Rá emlékeztet valamennyi mű, amely mellett az olvasható, hogy „vásárlás 1895-ben”; egyszóval csaknem az egész reneszánsz, a gyűjtemény túlnyomó része. És persze Pulszky korára meg az azóta eltelt ínségesebb százhúsz esztendőre.
A Szépművészeti Múzeum szoborgyűjteménye nem hasonlítható a világnagy képtárak hasonló kiállításaihoz, ezt mindenki tudja. Elég végigmenni az odavezető nagy csarnokon, hogy eszünkbe jusson, ilyen akantuszos kútkávákat Velencében egy-egy campiellón még a szabad ég alatt látni, arrafelé a múzeumok nagyobb nevekkel és híresebb művekkel csábítanak. Szent igaz. Az alapító Pulszkynak kétszeres hátránnyal kellett dolgoznia. Az egyik az idő. Túl késői volt a múzeumalapítás ebben az uralkodói gyűjteményt nem öröklő országban, addigra gazdagabb államok és előrelátó szakférfiaik már felvásárolták java Itália művészetét.
A másik a pénz. Amely kevesebb volt itt Pulszky idején is a gyűjteményezésre. Igaz, még mindig sokkal-sokkal több, mint a Pulszky-érát követő bármely korszakban. Pulszky tehát alkotott. Egyfelől biztos kvalitásérzékkel válogatott, másfelől nyitottan, doktrinériák nélkül. Utódja, Balogh Jolán csaknem negyven éve méltatta, hogy az akkor egyedül üdvözítőnek tartott bronzok mellett – jóllehet, kényszerült rá –figyelme „mindenféle anyagra kiterjedt: márvány, homokkő, fa, terrakotta, mázas terrakotta cartapesta stb.” Ezért gazdag és részletes stílusban, mesterben, tárgyban a kiállítás; kivált törzse, az alapítónak legfontosabb korai reneszánsz.
A mifelénk Mátyás királlyal együtt emlegetett Benedetto de Maiano merész mélyülése és finom figurakezelése egy terrakotta szamariai asszonyjelenetben a Robbiák mázas kerámiája gyümölcsfüzéres tondóban, a velencei Szent Márk teret máig formájára alkotó Jacopo Sansovino Madonnája festett papírmaséból, mely utóbbit nevezi a szakma olaszul cartapestának.
Az újjárendezett kiállítás csatlakozik Balogh Jolán gondolataihoz, példásan szemlélteti az anyagokat és a technikákat is. Nemcsak a fafajtákat mutatja be, nemcsak a faszobrászat fázisait kihúzható fiókokban, nemcsak a köveket, hanem megismételt technikákkal a bronzöntés fokozatait, sőt a papírmaséformálást is. Egyszerre emelkedett és praktikus. Akárcsak a cseh Platzer klasszicizáló domborműve zárásként (a barokk jobbára hiányzik), amelyen sisakos-pajzsos Minerva felügyeli a művészeteket, de jól látható az a kötél is, amellyel a modell felemelt karját – hogy ne mozduljon – kipányvázták.
BuBudapesti ló
Leonardo da Vincinek egyetlen fennmaradt szobrát sem ismerjük, így a „budapesti ló” eredete is vitatható. A kisbronzot a szobrász Ferenczy István vásárolta 1818–1824 között Rómában, ő antik görög szoborként jegyezte fel. A szobor 1914-ben került Szépművészeti Múzeum tulajdonába. A múzeum munkatársa, Meller Simon, művészettörténész feltételezte először, hogy Leonardo saját kezű alkotása lehet, mert a művész számos rajzán látható a budapesti kisbronzhoz hasonló ágaskodó ló. Ráadásul a korabeli dokumentumok is rendre megemlékeznek Leonardo szobrászattal, sőt egyenesen a bronzöntéssel kapcsolatos érdeklődéséről. Amikor 2009-ben a washingtoni National Galleryben kiállították, ottani szakértők is megvizsgálták, és nem zárták ki Leonardo szerzőségét, de egyelőre bizonyítani sem tudták azt.
