Csizi Emesének ugyanitt a „felé kard nyúlt barlangjában”-képsor volt a legszemléletesebb. Minárik Fruzsina arról is beszámolt, hogy nagyjából két órára volt szüksége a Himnusz teljes szövegének megtanulására, az első versszakkal nyilván nem volt gondja, azt minden kisgyerek ismeri Magyarországon. Hogy mikortól? Elsős-másodikos kortól kezdve, ezt már otthon és az óvodában is hallják.

Kocsis Gusztáv a magyaron kívül a francia himnuszt említette, mint általa jól ismert szöveget, de hozzátette, Pilisszántón a gyerekek ismerik a „tátrás” szlovák („A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan...”) és a „pilisi szlovák” himnusz szövegét is. A diákok szerint a francia pörgősebb, és nem is olyan szomorkás, mint a mienk. A Szózatot nyelvileg magukhoz közelebb érzik, de ez bizonyára azért van, mert rövidebbek benne a versszakok.

Mondjuk az, hogy szomorkás, jegyezték meg a Pilisszántói Szlovák Nemzetiségi Általános Iskola tanulói, nem jelenti automatikusan azt, hogy mi, magyarok, mindnyájan szomorkásak lennénk, hiszen éppenséggel szoktunk vidámak is lenni. Mégis, ha valaki meghallja a Himnuszunkat, lehet, hogy búvalbélelt népségnek gondol bennünket. Kollár Judit magyartanár azt tapasztalja, hogy a felsősök örömmel tanulják a Himnuszt.

Az is szerencséjük, hogy mire hetedikben szembetalálkoznak vele, már van benyomásuk a reformkor meghatározó alakjairól, Petőfi verseit és Vörösmarty Szózatát ekkorra például már tudniuk kell. Történelmi ismeretekkel is rendelkeznek, és az sem mellékes, hogy az énekelt változat Erkel munkásságával szintén hetedikes ének-zenei tananyag. – Tetszik nekik, és izgatja őket Kölcsey számos, jól áttekinthető történelmi példája – mondja a tanárnő.

– Ezt abból lehet leszűrni, hogy pontosan megértik a „Vár állott, most kőhalom”-gondolatot is. Pontosan érzik, hogy a „most kőhalom” Kölcsey világára vonatkozik, azért meg szoktam tőlük kérdezni: De akkor mi van most? Azt felelik, hogy hasonló a helyzet, mint Kölcsey idejében. Segíti őket, hogy a Himnuszt a Parainesis és a Huszt után tanulják. Izgatja őket a romantika és a reformkor eszmevilága. – Bármennyire ellene vagyok is a nemzetkarakterológiának, mégis azt látom, hogy a gyerekeket is megfogják azok a néplélekben rejtőző beidegződések, amelyek szerint a régebbi korok dicsőségesek voltak, bezzeg a mai nem az – jegyezte meg Rudas Péter iskolaigazgató.

 – Erre azt szoktam mondani, ez olykor igaz lehet, történetesen Kölcsey korára nem volt feltétlenül igaz. Szerencsénk volt, mert miközben a pilisszántói gyerekekkel és a tanárokkal a Himnuszról beszélgettünk, az iskolai szünetben a nagyobb diákok már a március 15-i ünnepélyre készülve próbáltak, és a reformkor egyik legrokonszenvesebb műfaja – a szónoklat – hagyományait elevenítették föl. A Himnuszról amúgy is gyakran elmondják az órákon, a vers olyan, mint egy tökéletes szónoklat. Ez is oka lehet annak, hogy hamar ráéreznek a szöveg magasztos hangulatára.

Az ünnepi műsorban – melynek szereplői között igen sok a leány – elhangzik, hogy Kölcsey versében „felemlegeti történelmünk dicsőséges korszakait”, és kifejezi azt az óhaját, hogy „végre békében és boldogságban éljenek a magyarok”. Ügyesen idézik majd a gyerekek a tűnődő Erkelt is, aki pofonegyszerű módon azt kérdi: „Hogyan is kéne megcsinálni ezt a Himnuszt?” Felidézik a szobrot kapó modern dalszerző, a nemrég elhunyt Cseh Tamás alakját, és a végén elhangzik az a nagyon kedves mondat, amelyet az alkalmi előadók láthatóan nagy lelkesedéssel kiáltanak: „Isten éltesse a magyar kultúrát!”.

Ez nem tűnt egyáltalán szomorkás mondatnak! Őszintén fel lehetett tőle derülni. S hirtelen érthetővé vált, hogy a nyolc versszak kötelező megtanulása egyáltalán nem nyűg az itteni gyerekeknek sem. Pilisszántón amúgy is az járja, hogy ha valaki elhibázza, később bármikor javíthat. De a Himnuszt mindenképpen mondania kell. A Himnusz ugyanis mondva jó – ez nem tanári bölcsesség, a diákok maguk jöttek rá.

Szent és sérthetetlen

Kevés magyar képes értékelhetően interpretálni a Himnuszt, a többség alaposan megkínlódik az éneklésével, ennek ellenére bármily furcsaság történik vele, azonnal elkezd zúgni a köz. A kilencvenes években Wahorn András képzőművész és zenész verte ki a biztosítékot, amikor a Táskarádió című rádiós műsorban búval b...ttnak minősítette a fohászt, egyúttal pályázatot hirdetett egy új műre. Az akció nyilván geg volt, de orbitális botrányt okozott, csakúgy mint – főként kisgazdakörökben – az Anima Sound System egyedi feldolgozása és – elsősorban szurkolói körökben – Vikidál Gyula előadása, amelyet egy 2001-es német–magyar barátságos meccs előtt hallgathatott meg az izgatott nézősereg; az énekes a korabeli beszámolók szerint meglehetősen különös felfogásban, állítólag erősen indiszponáltan énekelte el a művet. Jókora port kavart valamivel később Király Linda is, aki egy kosárlabdagálán simán belesült a szövegbe, csakúgy mint 2011-ben Dopeman, akit a rá jellemzően sajátos interpretáció miatt, a nemzeti jelkép megsértésére hivatkozva még a rendőrségre is beidéztek. Tegyük hozzá mindehhez: a publikum egy része az alultranszponálást és a kurtítást sem nézte jó szemmel: a Himnusz az országlakók többsége számára szent és sérthetetlen.

Szomorú? Dicsőséges? Diákok és tanárok is úgy gondolják: a Himnusz mondva jó