Kötve hiszem, hogy sejtik a látens szóviccet az Eurobarométer készítői. Magyarul átjön, svédül és katalánul biztosan nem – csak egy m kívánkozik még a méter elé, és kész a tahóság mértékegysége. Ami nem áll távol a kontinens kulturáltságát feszegető, régóta esedékes felmérés eredményétől. Hetedik éve adós az unió olyan széles körű elemzéssel, amely feltárná az európai lakosság hozzáférését a kultúrához, illetve aktív vagy passzív részvételét kulturális rendezvényeken. A napokban publikált felmérés alapján joggal érezhetjük úgy: az öreg kontinens hamarosan híján lesz pallérozott elméknek.

2013 során összességében az uniós állampolgárok alig több mint harmada, 38% vett részt tevékenyen valamilyen kulturális tevékenységben, legyen az ének, tánc, közös zenélés vagy akár fényképezés. A masszív és passzív kultúrafogyasztás – ami inkább jellemzi az européer közönséget, szemben a fejlődő országok aktívan involváló kultúrájával – szintén lejtmenetbe került: a nagyon intenzív és rendszeres, kiállításra, színházba, moziba, koncertre járó kultúrhéják aránya 21%-ról 18%-ra csökkent a válság előtti év óta. A kultúrharc egyedüli sikeres hadszíntere a film. Az európaiak több mint fele (52%) járt moziban tavaly, ami egyszázalékos emelkedés. Ennek fényében a kultúra többi ága még siralmasabb képet mutat.

De miért, kedves polgártársak, miért maradtok távol a berlini koncerttermektől? Miért lézengenek kevesen egy prágai verniszázson és megy fél házzal a Péter és a Farkas Liverpoolban? Az indokok sokrétűek, kulturális szegmense válogatja. Könyvre nincs időnk – 44% kárhoztatja a rohanó világot azért, mert nincs egy perce olvasni. Mások úri passziónak, letűnt korok hobbijának tekintik az haute culture magasröptű műfajait – az emberek fele érdektelenségből nem jár operába, nem élvezi a balettet és a táncot. A pénz leginkább a koncerteknél jelent akadályt – a megkérdezettek negyede többet költene koncertjegyre, ha lenne miből. A kulturális felhozatal szegényességére 10%-uk panaszkodott.

Hol a kultúra mostanában? Barátságos meleg szobában, online. A széles sávú internettel versenyt visítani nehéz. Az európaiak fele az internethez fordul kulturális inspirációért, harmaduk heti rendszerességgel. Nagyrészt újságcikkeket olvasnak, de közel annyian kulturális morzsákat is csipegetnek, és a megkérdezettek 42 százaléka rádiót és zenét is hallgat az interneten. A televíziózás és a rádióhallgatás továbbra is domináns kultúrfogyasztási forma (72% folyamodott ehhez legalább egyszer az elmúlt évben) bár érezhetően csökkenő tendenciát mutat. Online-kulturáltságban is erősek, de a nem internetalapú, mondjuk úgy, hogy old school, vagy ha úgy tetszik analóg kultúrfalás is az északi országok kiváltsága.

Gyakoriság tekintetében és műfaji válogatás nélkül a skandinávok viszik a prímet. Az élbolytól is messze elhúztak a svédek – 43% vallja magát a kultúra rendszeres és intenzív fogyasztójának, olvas, néz, hallgat és élvez nagy elánnal. Egymás sarkát tiporva állnak sorba mögöttük koncertjegyért és múzeumi belépőért a dánok és a hollandok (36 és 34%). A nagy európai történelmi jóléti nemzetek sorjáznak aztán szépen. A kapun kívül, a jegyüzérekkel egy vonalban pedig a sereghajtó tagállamok, 8-7-6% részaránnyal az olaszok, magyarok, románok, ciprusiak és portugálok. A bejárattól öt méterre a kijelölt dohányzóhelyen felejtették magukat a görögök, akiknek öt, azaz öt százaléka intenzív kultúrrajongó csupán.

A tendenciák és a kilátások sem rózsásak. A kultúrtalanok tábora szélesedik. Mondhatnánk kulturálatlant is, de statisztikai számadatok alapján ugyan ki veszi magának a bátorságot, hogy billogot süssön többmilliónyi európai polgártársra? Elég az hozzá, hogy minden negyedik uniós lakos bevallása szerint soha, vagy hébe-korba, olykor, talán ha vetődik a kultúra környékére.

Az országokra bontott statisztika még riasztóbb képet mutat, kivált a végeken. Vagyis mifelénk. Kezdjük a görögökkel, ebben is ők az utolsók: közel kétharmados a kultúrvákuum és 8 százakékkal nőtt az arány hat év alatt. Romániában a lakosság 55 százaléka alig érintkezik a kultúrával, 14 százalékkal többen, mint hat éve. Mi a helyzet velünk? Felzárkóztunk keleti szomszédainkhoz egy százalék híján, de a részidőnk mindenkit kenterbe ver: 54% marad távol a kultúra szinte minden formájától Magyarhonban, ami bámulatos, 26 százalékos növekedés másfél választási ciklus alatt. Tényleg, merjünk nagyok lenni!

Lejtmenet és paradigmaváltás

Az Eurobarométer 27 000 uniós állampolgár megkérdezésével készült, az egyes tagállamokban ötszáz és ezerötszáz közötti számú résztvevővel, a tagországok lakosságának arányában. A kérdésekben meghatározott kritériumok alapján egyértelmű, hogy a klasszikus értelemben vett kulturális kikapcsolódási formák kiveszőben vannak. A könyvtár és a balett tűnnek a művelt szórakozás első dodó madarainak. Androulla Vassiliou oktatásért, kultúráért, többnyelvűségért és ifjúságpolitikáért felelős európai biztos tömör megfogalmazásában „a kultúra a személyes feltöltődés, kreativitás és öröm forrása”. A ciprusi kultúrpolitikusnőnek bizonyára fájdalmas saját régiójának leszakadását látni a számok tükrében. Jogos aggodalomra szerinte az ad okot, hogy a szerény és csökkenő személyes involváltság mögött nem csekély kulturális támogatás húzódik, központi és nemzeti szinten.

Köszönjük szépen, a kultúrtámogatás kifürkészhetetlen útjairól a magyar kultúrmunkásoknak is van mesélnivalója, rezsimekre lebontva lehetne kötetbe foglalni az anomáliákat. Az mindenképpen megszívlelendő Vassiliou asszony biztató szavaiból, hogy „a kulturális és kreatív szektornak új közönség elérésére és alternatív finanszírozási modellek kidolgozására kell koncentrálnia”. Ez köszönő viszonyban sincs az unortodox magyar kultúrfinanszírozási modellel, melynek gerincét továbbra is az egyes szakmák – könyvesek, filmesek, táncosok, muzsikusok – számára rövid határidővel kiírt, osztogató központi pályázatok adják. A szemfüles gyorsasággal megírt, a bikkfanyelvű pályázati kiírás pontjainak gombsorához szabott, majd támogatást nyert kultúrprojektek még csak ócska kabátnak sem minősülnek – úgy állnak nekünk, mint tehénen a gatya.

Hajlandóságunk az alulról jövő kezdeményezések stokkolására már-már hungarikum, és számokba fojtva is egyértelmű: a metsző északi szél és pocsék nyár ellenére a dánok háromnegyede aktívan odateszi magát valamilyen kulturális eseményen, míg csak minden ötödik magyar cselekszi ugyanezt. Nálunk csak a szűk szigeten szomorkodó máltaiak, és a pörgős népzenéjükre méltán büszke bolgárok passzívabbak. Meg az olaszok, de ott a kultúréhséget nagyrészt lefedik az értékelhető minőségű focimeccsek.

Nálunk panaszkodnak továbbá legtöbben a pénzhiányra, főleg olvasás és könyvvásárlás tekintetében. Hasonló okból kerüljük állítólag a múzeumok és kiállítóhelyek programját – amire az angoloknak jellemzően nincs idejük, a ciprusiaknak nincs kedvük és a románoknak nincs kínálatuk, arra a magyaroknak nem futja. Kevés meglepetéssel szolgál a tanulmány abban a tekintetben, hogy a magasan iskolázottak és tehetősek nagyságrenddel több időt és pénzt áldoznak kultúrára. A legfiatalabb, 15–24 éves korosztály viszont mind az aktív részvétel, mind a sokrétű érdeklődés tekintetében lefőzi az idősebbeket. Halovány remény a kultúrsivatagban.