Nem nyafognék, ha valamit is éreznék, ha valami sejtelmem volna, hogy miért is ülök ott a nézőtéren. De csak az operai intézmény hatalmát érzem. Hogy van egy ház, nemzeti és opera, akkor be kell mutatni benne új darabokat. Van egy mű, meglepő módon olasz nyelvű, mert hát ez az opera egyik nyelve, pont az, amelyiket a legáradóbbnak és legszenvedélyesebbnek szoktunk gondolni. Ehhez képest a Spiritiszták nem nagyon árad és kicsit sem szenvedélyes. Amihez igazán ért Selmeczi György, az a közérthető modern zene, fanyar indulók, a XX. század bő első harmada zenei köznyelvének komolyzenésítése.

A történet úgy kezdődik, hogy egy csapat férfi néz szembe a nézőkkel. A nőt várják, Colombinát, aki meg is jelenik, és elkezdi női kalandjait. Aki akar, panaszkodhat, hogy ma már nem illik ennyire férfiszemmel írni egy darabot, van az örök nő, és vannak különféle férfiak hozzá, de nő a rendező is, Novák Eszter, talán segíthetne ezen a bajon.

Talán segíthetne, de nem akar, elfogadja Selmeczi György nézőpontját, a világ szilárd pontja Colombina, a maga állhatatlanságával. Megérkezik Masettója oldalán a bálba, és megtalálja az unott Don Giovanniját-Anyeginjét. Ez az a pont, amikor az ember hajlamos átvenni a csábító kedélyállapotát: unja. Talán Selmeczi is ezt érezte, mert beillesztett (az Anyegin mintájára) egy orosz (és orosz nyelvű) betétszámot, táncos harsányságot, amely tényleg jól töri meg az eddigi félájulatot, csak fogalmam sincs, hogyan kerül a jelenetbe, felvonásba, operába.

Színpadra lép közben Dimitrij, a nagy, orosz vodkaközi kiábrándult. Ha valami kis hangja volna ehhez Hámori Szabolcsnak, talán érthetőbb volna a jelenléte, így csak egy újabb szín a hercegi udvarban, és mint szín: fekete. A felvonás a báltulajdonos Herceg és Colombina kettősével zárul, meg azzal a balsejtelemmel, hogy akkor a többi színpadi férfiú érzelmeit is meg kell ismernünk a második felvonás során.

Nem ennyire kétségbeejtő a folytatás, hiszen Colombina a főhősnőnk, így egy másik opera, a Bajazzók válik mintává, olasz színjátszók érkeznek, ők játsszák el Harlequin halálát. Ez utóbbi szerepben vitézül hányja a cigánykereket az est során amúgy is a legkiegyensúlyozottabb vokális teljesítményt mutató Kovács István. Épp csak megijed az ember, amikor a Herceg arra kéri a társulatot, hogy játsszák el még egyszer a darabot, mert szerencsére nem ugyanúgy játsszák el. Dimitrij lelövi Colombinát, aztán valahogy kikászálódunk a történetből, visszajönnek a nyitóképből a fekete ruhás férfiak, de ennyi is marad a tanulság, nekünk meg ez az operai verkli. Mert itt mindenki nagyon tisztességes. Az opera ellátja feladatát, a komponista megírja, a rendező megrendezi, az énekesek éneklik, a karmester vezényli, szép munka az egész. Nyilván kell is az ilyen, tíz vagy ötven átlagos operára jut egy remekmű, és most csak a bemutatott darabokat számolom. Ha garantálják, hogy ötven után jön egy nagy opera, akkor nem is panaszkodom tovább. Egy kipipálva.