Színészek Szabadkáról
Három előadással vendégeskedett a Tháliában a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Közülük a Kreón című Antigoné-változat inkább csak merész pedagógiai kísérletnek tekinthető. Pedig jó ötletnek látszik a tragédia visszapergetése a zsarnokként viselkedő király utólagos lelkifurdalása felől. Ehhez azonban alighanem igazi íróra is szükség lett volna. Ennek híján csak az osztályvezető tanár, Hernyák György tanítványainak szenvedelmes igyekezetét láthattuk.
Az Übü király viszont sokat próbált darab. Talán túlságosan is sokszor próbálkoztak, próbálkoznak vele. Pedig ez egyre reménytelenebbnek látszik. Alfred Jarry szinte 120 éves diákcsínyét (a magyar millennium évében mutatták be) a botránykeltés, a polgárpukkasztás működteti. Nem az a kérdés persze, hogy botrányos-e ma, ami évszázada az volt, hanem hogy lehet-e ma még egyáltalán botrányt provokálni. Megszoktuk, van, aki el is várja a provokációt. Ehhez nyilván az Übü szövegén, stílusán, fordulatain is változtatni kell.
Dömötör András azzal próbálja elérni a kívánt többlethatást, hogy a darab Jékely Zoltán fordításából közismert magyar kezdőszavából (Szahar) elhagyja a ha-t. Tehát szókimondóbb akar lenni. És megmutatóbb is. Ezt követően ugyanis előbb Übü papa fenekéből, később lényegében mindenhonnan bőven potyognak a barnás szivacsdarabok. Végül elárasztják a teljes játékteret. A mennyiség azonban nem csap át minőségbe. Sőt, minél több a jelzett ürülék, annál kevésbé botrányos, annál hatástalanabb.
Ezt az alapmotívumot ellenpontozzák rokokó parókák, színezik különféle álarcok, videóval megbolondított jelenetek, különös fegyverek, apró hadseregek kivetítve, és mindenféle egyéb ötletek, illetve a játék vége felé mind gyakrabban felbukkanó politikai természetű aktualizálások. Ezek viccesek, de messze nem érik el a botrányküszöböt. A két órán át egyvégtében folyó lendületes játék hol lenyűgöző, hol zsongító, hol fárasztó, hol untató.
Pálfi Ervin és Pesitz Mónika nagyszerűen vetekedik az Übü-pár ocsmányságának minél változatosabb mutogatásában, és egészen kiváló Vicei Natália orosz cárként. Biljana Srbljanovic műve, a Halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) nem olyan híres darab, mint az Übü, viszont mai. Nem szorul aktualizálásra. A számunkra is ismerős életproblémákat pedig csak érdekesebbé teszi, hogy más kulturális közegben, más történelmi háttérrel jelennek meg, mint ahogyan megszoktuk.
Némi egyengetést viszont elviselne. Eredeti és közhelyes, izgalmas és érdektelenmotívumok váltakoznak benne. Ha az első jelenetben a kórházban várakozó rigolyás, vén apa és középkorú lánya folyamatosan veszekszik, biztosra vehetjük, hogy megrendült halottsiratás lesz a vége. A több szálon futó, különféle történeteket csak egy-egy szereplő révén, látszólag véletlenszerűen összekötő közérzet drámát tartalmilag bizonyára az apa elvesztése, illetve az apahiány fogná össze.
Tanja Miletic-Orucevic rendezésében azonban inkább magát a várakozást érezzük a leghangsúlyosabb motívumnak. A kórházban az orvos nem jön, s ha mégis, akkor nem az illetékes, egy lázongó kamasz lánynak az apja nem érkezik meg soha, mindig csak üzen, mint Godot. Az egésznél ezúttal azonban fontosabbnak tűnik föl egy-egy részlet, egyegy színészi alakítás. Vicei Natália precízen feszes játéka révén elnagyoltságában is érdekes alak az öntudatos politikusnő. Válófélben lévő, kissé ügyefogyott pszichiáter fiát Ralbovszky Csaba hitelesíti, a kamasz lány történetéből ismerős kétes egzisztenciát, akit tanácsadóként alkalmaz, Csernik Árpád faragja izgalmas jellemmé.
Pámer Csilla sértettségében közveszélyesen duzzogó bakfist, Körmöci Petronella érzelmesen anyáskodó nőt alakít meggyőzően. Az apjával zsörtölődő, már nem éppen fiatal lányt G. Erdélyi Hermina jeleníti meg érzékenyen, árnyaltan, Szilágyi Nándor ránézésre is emblematikus apafigura. Egyáltalán, a szabadkai színészeket akkor is jó látni, ha a darab vagy a rendezés nem ragad magával igazán.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata a Thália Színházban
