Kiszabadított mámor
Egy fiatalember ül a színpad közepén egy kerekes székben. Kiszáll belőle, egyensúlyát keresi, kicsit imbolyog. Előrelép néhányat, láthatóan nehezen megy neki a járás. A fejgép megvilágítja az arcát, belekezd egy monológba: „Az orvosok most nézzenek rám, hogy milyen lettem, s vidám létem elfed egy csomó mindent. Igaz, a lábam alkalmanként sajog, de rövid, ismerős távon tudok menni gyalog. Néha-néha megugrok, földön landolok, sőt összevissza kapálózok. De én vagyok!”
Ez a részlet Tóth Károly önéletrajzi ihletésű drámájából való, amelyet eddig még nem állítottak színpadra, de a tervek szerint ősszel bemutatják majd az egyik fővárosi teátrumban. A darab arról szól, miféle viszontagságokon keresztül jutott el a halmozottan fogyatékos főszereplő odáig, hogy a korábban reménytelennek és esélytelennek tűnő élete boldoggá, kiegyensúlyozottá vált.
Károly aligha fogja saját magát alakítani a darabban, akkor ugyanis túl hosszú lenne az előadás. A 26 éves, szegedi születésű, ma már Budapesten élő fiatalember beszédét nehezen lehet érteni. Azt meséli, az első találkozásnál mindenki azt hiszi róla, hogy értelmi fogyatékos, ezért igyekeznek minél lassabban, szépen artikulálva szólni hozzá. Pedig ő pontosan érti a gyors beszédet is, csak éppen fizikai okokból nem tudja ugyanazzal a sebességgel szavakká formálni a gondolatait.
Tóth Károly egészségesen született, ám három hónapos korában egy lejárt szavatosságú védőoltás szövődményeként fejlődési rendellenesség jelentkezett nála. Az orvosok a mai napig nem tudták pontosan diagnosztizálni a bajt, azt azonban tudni, hogy az idegrendszeri károsodás a mozgásszerveket és a beszédközpontot érte el. Házon belül, rövidebb távon saját lábán is képes közlekedni, hosszabb utakra csak elektromos kerekes székkel vállalkozhat. Jobb kezét egyáltalán nem használja, bal kezével sem képes finom mozdulatokra.
Egy ujjal gépel, ha dolgozatot ír, izomláza lesz a bal karjában. Márpedig sokat kell írnia. A fővárosi Addetur Alapítványi Szak- és Középiskolában érettségizett, majd alapdiplomát szerzett az ELTE történész szakán, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudományi mesterképzésére jár. Idén végez, szakdolgozatát a különböző fogyatékossággal élőket foglalkoztató hazai színházi kezdeményezésekről írja.
A témáról van személyes tapasztalata is, évek ót a Tánceánia tagja, a művészeti csoportban – a táncterápia és a kortárs táncművészet eszköztárának ötvözésével – együtt lépnek színpadra neves kortárs táncművészek és súlyosan fogyatékos emberek.
„A táncolás az önkifejezés legfőbb eszköze a számomra. A színpadon vagyok a legboldogabb. Vannak előre megkoreografált számok, de a legtöbbször improvizálok az aktuális érzéseim, a hangulatom és a zene alapján. Hiszek abban, hogy ami színpadra kerül, az több mint puszta művészeti terápia. A látvány esztétikai élménnyé válik, így a nézők a sérült és az ép emberek közös táncától, akármilyen furcsának is tűnhet számukra, valódi esztétikai élményt kaphatnak” – mondja.
Károly tánca nehezen önthető szavakba. Sokféle zene megihleti, hol klasszikus muzsikára, hol rockszámokra mozog. Legkedveltebb produkciója azzal kezdődik, hogy először ülő helyzetben a karjaival és a felsőtestével táncmozdulatokat tesz, majd felkel a székből. Pontosabban szinte kiszakítja magát, mintha egy hosszú fogságból szabadulna. Utána körbe-körbe forog, hajladozik, karjait az ég felé dobálja. A szabadság mámorát közvetíti – jórészt öntudatlanul.
Károly szerint a színpadi tánc segíti oldani az ép emberekben lévő félelmeket, előítéleteket a sérült társaikkal szemben. Saját példáján keresztül bizonyítaná, hogy kerekes székben ülve is teljessé tehető a létezés. „Ami jön, azt bevállalom” – mondja, és nem túloz: segítséggel kipróbálta már a sárkányrepülőzést, nyaranta mozgássérülteknek szervezett „túlélőtáborokba” jár. A résztvevők éjszakánként hegyi ösvényeken barangolnak a kerekes székeikkel.
Tisztában van vele, hogy szerencsés, mert rengeteg ép barát veszi körül. Ők nem csupán lelki társak: kéttucatnyian szerepelnek Károly levelezőlistáján, akik két-három hetente önként vállalják, hogy segítenek a napi teendők elvégzésében. Károly ugyanis segítség nélkül nem tud például öltözködni, enni vagy fürdeni. Ma már nem zavarja ez, nem kínos számára segítséget kérni a barátaitól.
Akármilyen jól érzi is magát a bőrében, mégis elvágyódik. Bécsbe, ahol több híres, sérülteket is foglalkoztató táncművészeti csoport is működik: tőlük szeretne tanulni, hogy aztán hazatérve ezen a területen dolgozhasson egyfajta apostolként. „Merész ambíció? Még szép. De az ilyenekért érdemes élni” – mondja.
