A pályarajz tipikus, a biográfia nem. Lakatos Schlossernek születik Bécsben, de már Pesten végzi az iparrajziskolát, a képzőművészeti főiskolát, itt lesz a családból kitagadott, katolikus és magyar állampolgár. Közben, már huszonévesen, sikeres grafikus, kerámiatervező és iparrajz-iskolai tanár. Az ottani textilműhely megalapítója, tárgybeli szakcikkek szerzője, kárpitművész, és ha hozzávesszük a bútorait, előttünk a szecesszió összművésze.

Tálalószekrénye lenyűgöző. Egyfelől a tiszta, tagolt, derékszögű testekben gondolkodó szimmetria, zártság és nyitottság funkcionális ritmusa, másfelől azok a finom, elegáns kedvezmények, amelyekkel talán kilencszázhét táján tudták utoljára megszerettetni a geometriát. A zárpajzsokon játékos-nagyvonalú bemetszés, hogy a fém mögül is kivillanjon a fa nemes barnája, a kihúzható tálalólap fogója halk, vékony és kerek, mint egy réz áldozási ostya, az üveglapok kristályosan csiszolt széle megismétli, el is úsztatja a fakeret merevebb léniáit.

Nem kevésbé választékosak, érettek a – ma már így nevezzük – könyvművészeti munkák. Zárt és szeszélyesen nyitott szecessziós grafikák régen elfelejtett költők köteteihez, könyvborítók hisztérikusan hosszú szárból kinövő virágszövevényei és önfeledt koszorúi – minden, ami átindázik akkor plakátra, szőnyegre és kerámiára is.

És itt álljunk meg egy szóra. A gobelinbe transzponált városképnél, a kedélyesen rámenős plakátnál, amelyek először Vaszaryt, Rippl-Rónait és Bíró Mihályt juttatják a múzeumlátogató eszébe, és amelyek valójában ennek a kiállításnak a legfőbb értelmét adják. Mert feltárás ez a gyűjtemény, mélyfúrás abba az iparművészeti múltba, amelynek a mindennapjairól nincsen képünk, amelyet a nagyok mellett-mögött kevésbé ismert nevek és életművek teremtettek meg a pompás előzékpapírjaikkal, a Zsolnayéknak készített tervekkel és csomózott szőnyegekkel. A tanulság pedig megint az, hogy igazán az első világháborúig volt itt feszes, teljes iparművészeti kultúra. Mert lefegyverző, ahogyan Lakatos kombináltszobája őrzi a racionalitását a harmincas évek közepén is, éppen csak némi mezőkövesdi hímzésbetéttel békítgetve a kor ízlést. A stílus meghatározója mégiscsak a megrendelő, ezért a pásztorfaragott betyárfigura a porcelánedényen – miközben a szakmai igényesség megmarad.

Aztán, az utolsó két évtizedben arra sincsen szükség. Az 1880-ban született Lakatos Artúr haláláig, 1968-ig már csupán festő. Ez is köz-, ez sem csupán magántörténet.

Az első önálló kiállítás plakátja, 1910