Igaz, hogy véletlenül lett operatőr?

Már gimnázium mellett dolgoztam fotósként különféle lapoknak, ez kitöltötte az életemet. Később a Magyar Narancshoz kerültem, ami eleinte álom volt, mert nagy szabadságot kaptam. Később képszerkesztő lettem, majd pár év múlva elkezdett valami nagyon hiányozni. Nem tudom ma már megfogalmazni, pontosan mi: esetleg a narratíva hiánya a fotózásban, vagy hogy egyszerűen csak rutinszerűvé vált a „betáblázott” szerkesztőségi munka. Mindig ugyanakkor volt a lapindító, a rovatértekezlet, a lapleadás... Huszonhét voltam. Egy barátom szólt, miért nem próbálom meg vele a felvételit a főiskola operatőr szakára. Addig semmi közöm nem volt a filmhez. Mázlista vagyok: nem gyerekkori vágy volt a filmezés, de elsőre felvettek.

Operatőrként előfordulhat, hogy egy ideig nincs munkája, majd egyszerre öttel keresik meg. Vonzza ez a kiszámíthatatlanság?

Szabadúszó fotóriporternek is lehet ilyen élete. Sokan vannak, akik nyakukba veszik a gépet, eltűnnek egy háborús övezetben, majd eladják a képeket, egyszóval egy fotós is lehet szabad. Az operatőr, ha tévénél dolgozik, az nagyon kötött munka. Ha játékfilmeket csinál – és hívják is –, akkor esetleg válogathat. Ez olykor kiszámíthatatlan, fogalmad sincs, hogy mi lesz holnap, de már megszoktam ezt az életet.

Valeria Golino, a Miele rendezője szerint az a híre, csak olyan filmet vállal el, amelynek tetszik a forgatókönyve.

Egy évben egy vagy két nagyjátékfilmet vállalok el, tényleg olyanokat, amiket nagyon meg szeretnék csinálni. Fontos, hogy a rendezővel hasonlóan gondolkozzunk a munkáról, még így is lehetnek helyzetek, amelyeket másképpen próbálunk megoldani. Valeria Golinóval sokat beszélgettem, nem csak a filmjéről. Pszichoterápiai jellegű diskurzusok folytak közöttünk. Bírtuk egymást, ez nagyon jó emlék.

Egy színésznővel kellett dolgoznia, aki „egyszer csak” rendezőnek állt?

Épp egy másik filmet fejeztem be Tunéziában, amikor felhívott a Miele producere. Fogalmam sem volt, hogy Valeria Golino mekkora színésznő, milyen művek fűződnek a nevéhez, még az Esőember sem ugrott be. Gondoltam, udvariasságból elolvasom a könyvet. Aztán nagyon izgatni kezdett. A Mielében a főszereplő karaktere módfelett árnyalt, Jasmine Trincának nagyon sokat segített, hogy Valeria színésznő. Sok rendezővel dolgoztam, aki nagyon érzékenyen tud beszélni a színészeivel. De tény, hogy Valeriának a színészvezetés volt a legfontosabb, a film képi világát teljesen rám bízta.

Szokott mosolyogni olyan kritikákon, melyekben azt írják, hogy a film rossz, de a képek szépek?

Inkább örülni szoktam, jólesik, de azért jobb, ha a film is tetszik a kritikusnak. Szeretek filmkritikát olvasni, mert sok film készül, és ez fontos szűrő: nem tudok más alapján én sem szelektálni. Ami rólam szól, azt is olvasom, még ha lesújtó, akkor is megpróbálok kibogozni valamit a szövegből.

Pálfi György állandó alkotótársa. Mind a Hukkle, mind a Taxidermia képi világa megragadó. Gondolom, ővele együtt dolgozzák ki a látványt.

Fontos filmeket készítettünk együtt. Közösen találjuk ki a látványt: ami iszonyúan hosszú, mély és izgalmas folyamat. Gyuri olyan rendező, akinek ez rendkívül fontos, legalább olyan gondos a formával, mint a tartalommal és a történettel kapcsolatban.

A következő közös filmjük a Toldi lesz. Hogy áll?

A Toldi előtt még gyorsan leforgatunk egy másik filmet koreai megkeresés alapján. Ami a Toldit illeti, tavasszal sok pénzt szavaztak meg nekünk rá, ekkor kezdődött el gőzerővel az előkészítési munka, de pontosan még nem tudjuk, hogy elindul-e és ha igen, mikor. Ehhez össze kell állnia a teljes költségvetésnek.

Azt mondják, olyan látványos szuperprodukció lesz, mint a Gladiátor!

A filmalap az új rendszerben az eddigi legnagyobb támogatást adta a Toldinak. Tudom, hogy a 900millió forint elképesztően nagy összeg, de a teljes büdzsé még ennél is sokkal nagyobb. Kosztümös film lesz, ennélfogva nagyon látványalapú, még a Taxidermián is túlmegy ebben a minőségében. Az a dilemma, ha a Gyuri ebből enged, megpróbál kompromisszumokat kötni, akkor el tud-e ugyanaz a film készülni. Mindenesetre én annyira nem lennék merész, hogy a 300 millió dollárból készült Gladiátorhoz hasonlítsam.

Pont megélte a digitális forradalommal járó nagy technikai váltást.

Nincs bajom a digitális technikával, a kamerák nagyon jó minőségűek. De pont a Toldihoz készültek összehasonlító tesztek: a digitális kamerák olyan finom részletekben és tűélesen látnak, ami kosztümös filmnél probléma lehet. A díszleteket, a jelmezeket, az eszközök öregítését és a sebeket annyival részletesebben kell megcsinálni, hogy az arra áldozott pénz helyett inkább a nyersanyagra kellene fordítani. Például A trónok harca rengetegszer gagyinak tűnik egy nagy vásznon. Ezt szeretném elkerülni. Vagy bevállaljuk, hogy az egész egy opera lesz, ahol a hitelesség egyáltalán nem fontos.

Úgy látom, szakosodott az első filmes rendezőnőkre: Incze Ági, Kocsis Ágnes, Valeria Golino és most Zomborácz Virág, aki azt nyilatkozta az Origónak, hogy néha átvette az irányítást.

Bármilyen tapasztalt filmes sokat tud segíteni egy első filmesnek, ha naponta 12-14 órát kell dolgozni. Fáradtan lehet olyan hibákat elkövetni, amiket nagyon meg tud szenvedni a film, ilyenkor számít a tapasztalat. Tartalmi dolgokba nem szoktam beleszólni, csak annyira, amennyire a rendező ezt tőlem kéri. Ha be akar vonni. Ha nem, akkor nem. Virágnak az Utóélet forgatásán abban igyekeztem segíteni, hogy minden úgy sikerüljön, ahogyan ő elképzelte. Menedzselni a problémákat, átvészelni a váratlan krízishelyzeteket. Semmi többet.

Rendezni nem akar? A Cukorkékség esetében már belekóstolt ebbe is.

Annak idején a főiskolán úgy láttam, ezt a komplex és pénzigényes szakmát csak akkor lehet megtanulni, ha az ember csinálja, ezért minden lehetőséget megragadtam. Barátom, Hazai Attila megírta első regényét: sok minden a közös életünkből lett beemelve és átirodalmizálva. Még lehetett a városban lejárt ORWO nyersanyagokat kapni az Ofotértben. Vettünk tíz-húsz tekercset, a főiskoláról kölcsönkértünk egy 16-os gépet, végül lett belőle egy film. Szóval nem arról volt szó, hogy felcsapok rendezőnek. Most sem tervezem.