Pedig hát az 1975-ben alapított zenekarban négy frontember is megfordult az idők során. ZareczkyMiklós után Tisza József és Homonyik Sándor is, ez utóbbi viszont csak egyetlen album erejéig. Persze az East sokkal, de sokkal színesebb formáció annál, hogy bárki is csupán egyetlen skatulyába gyömöszölhesse bele. Hiszen egyszerre játszott instrumentális zenét és jó énektémákkal operáló rockot, mint ahogy egyszerre próbáltak szerencsét itthon magyarul, és külföldön angol nyelvű szerzeményekkel.

A tíznél is több album ellenére azonban sosem tudtak igazán húzónevekké válni a hazai rockszcénában, az együttes inkább kevesek sztárolt zenekara maradt. Talán a sűrű tagcserék miatt is. És az igazán nagy slágerek hiánya miatt is. Legtöbben David Bowie szeme és A szerelem sivatagán túl nem is nagyon tudnak más dalokat felsorolni.

Pedig elképesztően jó zenészek fordultak meg az együttesben Pálvölgyi Gézától Móczán Péteren át Dorozsmai Péterig. A 2012-ben a Pécsi Kodály Központban megtartott életműkoncert nem is nagyon vállalkozhatott a teljes ouvre bemutatására. A Tisza és Homonyik fémjelezte időszak így ki is maradt, a keretet a Zareczky-féle ős-East adta, melynek foglalatába beillesztették a fénykort, a Takáts Tamással felálló zenekart. A koncertről készült DVD sajnos nem nagyon győz meg arról, hogy valami jóvátehetetlen élményről maradtunk volna le. Zareczky hangja kissé megkopott az idők során, és a koncert sem igazolja vissza azt az illúziót, hogy az akkori dalok java része átütő lett volna.

Nosztalgiázásra elég, de a szövegeken legtöbbször már csak mosolyogni lehet. Steril, bár jól hangszerelt, okos rock ez, sorjáznak a dalok, de a színpad nem nagyon izzik fel. Akkor elevenedik csak meg valami, amikor a David Bowie szemével elindul a második blokk. A túlélők dala, az ’56, és a Fényes ösvény lehetett volna az az út, amelyen az East felkapaszkodhatott volna a legendák szűk klubjába. S bár Takáts képes némi dinamikát vinni a koncertbe, A szerelem sivatagánál kiderül, hogy az ő hangja fölött sem szálltak el nyomtalanul az évek.

Ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor zeneileg leginkább az instrumentális dalok jönnek ki jól, például Az áldozat című balettből vett részlet. A tompaság érzetét csak fokozza, hogy a koncertfelvétel sem sikerült pörgősre. Sem a vágás, sem a kameramozgás nem fárasztja a szemet, a rendező megelégedett azzal, hogy hosszan elidőz a zenészeken. A visszafogottság mindig is jellemezte a zenekart, sosem nyúltak a parasztvakítás eszközeihez, ám a vizualitást érdemes lett volna egy-két trükkel feldobni. Például egykét interjúrészlet beúszhatott volna a dalok közé. Így jobbára csak hallgatni érdemes az extrák nélküli DVD-t, amely inkább rocktörténeti dokumentumként, lexikonbeli szócikként fogható fel, és nem egy élő zenekar élő produkciójának. De hát ki is akarna csápolni a történelemre?