Nem tudom, eszükbe jutott-e ez az 1957-ben készült film A revizor mostani átíróinak, Bodó Viktor rendezőnek és Kovács Krisztina dramaturgnak, amikor Gogol még sokkal régebbi történetét egy városi uszodába helyezték. (A díszletről Balázs Juli, a jellemhez és színészhez illőn elszabott ruhákról Nagy Fruzsina gondoskodott.).

Filmes utalások észlelhetők a rendezésben, ha nem is éppen A nagyrozsdási eset című jópofa moziból, amelyet Gyárfás Miklós írt, Kalmár László rendezett, benne Páger Antallal, Sinkovits Imrével, Zenthe Ferenccel. Gogol komédiája különben igazi mai, rendszer- és kormányváltás utáni magyar abszurdként jelenik meg a Vígszínházban. A polgármester ebben a változatban az uszodába hordatja a gyanús iratokat (szóval mindet), gondolván, hogy oda aligha téved be a revizor. Csak hát, akit annak néznek, éppen ott szállt meg. A második részre már a falakból is dől a csíkokra szabdalt papír.

A szövegből meg pattognak a politikából, főképp a kormánypropagandából ismerős panelek. Ügyesen és szellemesen, de főképp pontosan illeszkedve abba a csaknem kétszáz esztendős orosz és mai EU–magyar világból kikevert, valószerűtlen, de minden ízében ismerős, soha sehol sem volt, mégis mindenütt jelen lévő közegbe, amelyre Bodó Viktor rendező és csapata rátalált, és amelyet nagyon precíz aprómunkával végigvisz az előadáson.

Pedig a különböző időkből származó szereposztásokból is kiderül, hogy a próbák során elég sok változáson mehetett át a szöveg, a cselekmény. Néhány ötlet nyilván nem érte meg a bemutatót. De ez csak a kissé hirtelen-váratlan befejezésnél érzékelhető. A végeredmény viszont így is tömör és tömény. Rövid és erős. A meredek ötletekből csak kettőt említenék. A revizornak nézett Hlesztakov szállása a csatornában van. De később ugyaninnen békaemberként érkezik az uszoda igazgatója, hogy előadjon egy aktuálpolitikai monológot.

A pompásan keserű fordított beszéd után Karácsonyi Zoltán nyíltszíni tapssal távozik. A polgármesternek meg ezúttal két csodásan csúf lánya van (Rainer Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte kelletlenkedi kamaszosan a szerepeket) – a nagyra vágyó szülők mindkettőt egyszerre férjhez adnák az álrevizorhoz, ha az előbb meg nem szökne. A különös légkört markáns színészi alakítások, remekül elrajzolt portrék sora teremti meg.

Járó Zsuzsa kábítószerező polgármesternéje kissé nyúzottan, fanyarul hisztériázik, Hevér Gábor, Kerekes József, Józan László, Lajos András, Molnár Áron és Szabó Zoltán csupa eredetien fura figurában, rengeteg ötlettel mutatja fel a kicsinyes korrupció változatait. Géczi Zoltán egyetlen groteszk alakban egyesíti a történetben felbukkanó valamennyi szolga józan pimaszságát, Gonda Kata e. h. a polgármesteri hivatal kiszolgáltatott, trampli, mindent tűrő, mindenhez alkalmazkodó alkalmazottja. Lengyel Tamás szélhámos Hlesztakovja orcátlan derűvel vidulja végig a kisvárosi kalandot.

Hegedűs D. Géza fantasztikus polgármester, nemcsak az alakítás minőségét tekintve, de tartalmában is az, hatalmasra növelt figura, a kisszerűség óriása. Ilyen erővel és igazsággal a darabzáró monológot még soha sem hallottam. Valóban nevetünk, amikor szemünkbe mondja, hogy magunkon nevetünk. Úgy látszik, a Vígszínház megint megtalálta önmagát. Amit az utóbbi esztendőkben tévelyegve-botladozva keresett. A mostani évad valamennyi bemutatójának súlya van. Most meg egy héten belül három különböző, de mindegyik formájában rokonszenves arcát mutatta meg.

A Házi Színpadon Zsótér Sándor rendezésében ínyenceknek való látványosság a Téli utazás, bár Elfriede Jelinek szövege egy hallásra aligha befogadható teljes mélységében. A Pesti Színházban ifjabb Vidnyánszky Attila a bolond szerepét játékmesterré és kaján-bölcs szellemmé avatva varázsol (Marton László osztályvezető tanári rendezésében) színre dinamikus és okosan költői Vízkeresztet. A revizor ebben a sorban a legsúlyosabb mulatság.

Vígszínház

A kisszerűség óriása a kétszáz éves orosz és a ma magyar abszurdjában