Hibátlanul megírt, keserűen tisztánlátó, állítja hát egy bizonyos James Wood a borítón, és már majdnem hiszünk neki. Már azért is szeretnénk, mert nagyon hiányzik egy olyan regény, amit egy külső, elfogultságoktól mentes idegen szemlélő írt a már ismert eseményekről, a román kommunizmus utolsó száz napjáról. Ráadásul egy brit (ír), akiben szeretünk vakon megbízni. Vagyis főként tisztánlátásra és hibátlanságra vágynánk.

Ám mindez álom marad. A szöveg harmadik oldalán már egy ordas tévedés előlegezi meg a továbbiakat. A narrátor szerint a Daciát a farmotoros Renault 14-es alapján gyártották. Nos, a modell a Renault 12-es, és nem volt farmotoros. Ezt mindenki tudja, aki egyetlen napot is töltött az országban. És innen meg sem állunk a Republica térig (helyesen: Republicii). Mit várjunk egy olyan regénytől, amely a népautó és a forradalom legfontosabb helyszínével kapcsolatban is melléfog?

A fiatal főhős áprilisban érkezik Bukarestbe, és onnan három ember életét éli. Látja a bukaresti aranyifjakat, a bohém művészvilágot, a cigányokat és a szegényeket. Pár hét múlva kifogástalanul érti és beszéli a román nyelvet, újságcikkeket olvas, bonyolult beszélgetéseket ad vissza hiba nélkül. Belekeveredik embercsempészetbe, eljut a snagovi pártédenkertbe.

Viszonyba kezd, és szerelembe esik, segít egy öreg pártkádernek megírni az emlékiratait, félig-meddig részt vesz a régi Bukarest megmentésében. Kicsit kémkedik is (ezek a regény legerőtlenebb, legdidaktikusabb részei). Mindenhol megfordul, és majd mindenkit felismer. Akiről meg véletlenül nem tud semmit, akkor a szereplői mondják fel a leckét, mint valami szócikket. S ha esetleg nem értenénk meg egy párbeszédet, akkor azt is megrágja helyettünk. Mindentudó zsurnálmagyarázatai, suta dialógusai feleslegesen elnehezítik a regényt.

Miközben tele van ellentmondással. Épp csak rápillant a környékre, ahol akkor jár először, de máris látja, hogy „hemzsegett a városrész a helybelivé átvedlett informátoroktól, vagy informátorrá vedlett helybeliektől”. Ám a szűk környezetében felbukkanó szekusokat (a szöveg folyton secusokat említ) már nem képes felismerni. A legnagyobb probléma mégis a hitelesség. Egyes szereplők nevét meghagyja (Milosevics, Iliescu, a diktátor családtagjai), másokat nem. Az összevisszaság néha követhetetlen: a román belügyminiszter történetét teljesen átgyúrja a fikció, a valóban létező Constantin Manea története másokkal keveredik, Sergiu Trofimban Silviu Brucan fölhabosított, romantikussá tett történetére ismerünk.

Ám ez így se nem kulcsregény, se nem történelem. Más szempontból is érthetetlen az írói módszer: a költő Tudor Arghezi neve megmarad, Cioran, Eliade és Ionesco nevét még felismerhetően Ciolanra, Elianura és Toninescura ferdíti. (Más kérdés, hogy Eliade ’89-ben már rég nem él, így nem is tudott volna részt venni Brucan/Trofim könyvének párizsi bemutatóján.) Ugyanígy jár a diktátor udvari költője is. Vajon miért?

S bár egy fiktív bukaresti földrengéssel jelzi, hogy regényt és nem dokumentumkönyvet ír, a tárgyi tévedések, városi legendák, pontatlan számok teljesen aláássák a hitelességet. A ’87-es brassói események ’89 őszére költöznek, Bukarestbe. A forradalom leírásában napokat és időpontokat kever össze, és nincs annyi személyes erő, amely mindezen átüthetne. Az olvasó a román kommunizmus utolsó napjainak története helyett tehát valamilyen zavaros katyvaszt kap, amelynek hangulata és atmoszférája viszont már ismerős. Ám az elnagyolt szereplők, a regényes fordulatok és erős ecsetvonások jobbára csak közhelyekhez vezetnek.

A regény még megmaradt erényeit a magyar fordítás teszi tönkre. Csak elvétve találunk helyesen írt román tulajdonnevet. Teljes következetlenség honol a magyarítások között is. A cigit magyarosítják, rosszul (nem Kárpátia, hanem Kárpátok), a Román Kommunista Pártot viszont nem, meghagyják románul, szintén rosszul leírva. A magyar verzió hemzseg a nyelvi butaságoktól, hajmeresztő helyesírási hibáktól („fogadok egy vadi új Daciában”), érthetetlen mondatoktól, szóismétlésektől („gúnyos mosollyal mosolygott”), rossz szórendektől, illetve a több száz felesleges határozott névelőtől.

A moziban a fordító szerint képernyő van és nem vászon, majd jönnek a csemegék: „az átélt megpróbáltatások élét csökkentendő”, „a drótba itt-ott nyílást vágtak”, „föld- és pókhálószag terjengett”, a polcokon pedig sorakoznak a „pontykonzervek”, az utcán pedig a daruk mellett a „fúrógépmonstrumok”. (Mit fúrtak vajon? Kutat?) Effélékkel sajnos az egész újságoldalt megtölthetném. Mintha senki sem olvasta volna el megjelenés előtt a feltűnően nyers szöveget. Az utolsó száz nap című tárgy így, nem tudom másként mondani, a magyar könyvkiadás szégyene.

Scolar, 374 oldal, 3750 forint Fordította: Gebula Judit