Miért nem volt Richard Wagner szifiliszes? Miért pont ő nem? Schumann, Rossini, Smetana, Schubert és még ki tudja hány kor- és pályatársa az volt, hiszen a szifilisz virágkorában éltek és kopuláltak – de ő megúszta. A mázlista. Pedig meglehetősen erotomán fickó volt. Nagy rajongója, Bryan Magee könyvében, a Wagner világképében is olvashatunk arról, hogy kifejezetten vadászott az olyan házaspárokra, melyekből a férjet meg lehetett vágni, a nejt meg el lehetett csábítani. Thomas Mann, aki a legegyetemesebb világirodalmi jelentőséggel ruházta fel a szifiliszt a Doktor Faustusban, a német európaiság hármas csillagzatába emelte Wagnert:

„A három név, melyre hivatkoznom kell, ha szellemi, művészi képzettségem alapjai iránt kérdezősködöm önmagamtól, az örökre összekötött szellemek e hármas csillagzata, mely hatalmas fényben ragyog a német égen, nem intimen német, hanem európai eseményt jelez: Schopenhauer, Nietzsche, Wagner”. (Egy apolitikus személy szemlélődései, 1918) Ebből a hatalmas fényben ragyogó hármas csillagzatból csak Wagnert kerülte el a szifilisz.

Ez a három nagy, istentagadó szellem valóban a lehető legszorosabb összeköttetésben állt. Wagner volt Schopenhauer leglelkesebb híve és méltatója. A Trisztán, a Parsifal, a Mesterdalnokok schopenhaueriánus filozófiai alapokon állnak. Nietzsche Schopenhauerből építette tovább a maga filozófiáját, és a legszorosabb szellemi kapcsolatban állt, fiúi szeretettel kötődött Wagnerhez. Abból esett át azután a gyűlölet ellentétes végletébe. Ezen átesés eszmetörténeti hozadéka nagyon jelentős, az okai nagyon érdekesek, de mi most itt nem azokkal foglalkozunk, mert jelen témánkhoz a magánéleti okok kapcsolódnak.

Miután Nietzschének sok-sok baja volt, de kerülte az orvosokat, az érte atyai szeretettel aggódó Wagner beterelte őt egy orvos barátjához, akivel aztán bizalmas levelezést folytattak arról, mennyiben befolyásolja Nietzsche egészségi állapotát, hogy érett férfi létére rendszeresen onanizál, ahelyett, hogy normális szexuális életet élne. Ennek a levelezésnek a tartalma azután kiszivárgott, s ahogy Bryan Magee írja: „az 1882-es bayreuthi fesztivál bennfentesei már minden szalonban, társalgóban és szállodai előcsarnokban azon csámcsogtak, hogy Nietzsche vajon miért nem jött el – hogy a túlzott önfertőzés miatt hamarosan megvakul, Olaszországban prostituáltakkal közösült, diákkora óta nemi betegségben szenved, s mindez úgy igaz, ahogy mondják, hiszen fehéren-feketén kiolvasható Nietzsche kezelőorvosa, illetőleg Wagner leveleiből”.

Könnyen el tudjuk képzelni, milyen szörnyű helyzetbe hozná ma is egy ilyen hírszivárgás az áldozatot, de azt már el sem tudjuk képzelni, hogy százharminc évvel ezelőtt milyen helyzetbe hozta. Ráadásul annak bűnéből, akit az áldozat mindenkinél jobban csodált, s akiben feltétlenül megbízott. Az indiszkrét orvos levelében közölte Wagnerrel, hogy „a páciens beszámol diákkorának gonorrhoeás fertőzéseiről, illetve hogy Olaszországban a közelmúltban is több ízben létesített nemi kapcsolatot orvosi tanácsra”. Az orvos ebben csak azt találta érdekesnek, hogy az onanizáló páciensből ezek szerint „nem hiányzik a szexuális ösztön normális módon való kielégítésének képessége”.

Azon nem akadt fenn senki, hogy egy jó eséllyel fertőzőképes páciens létesít nemi kapcsolatokat, méghozzá orvosi tanácsra! Magyar László András legújabb könyvében (A szűzgyógymód és egyéb érdekességek) olvassuk: „Sokáig élt a hiedelem, hogy bizonyos betegségeket szexuális úton is átruházhatunk partnerünkre. Ebben lenne is némi igazság, csakhogy a hiedelem szerint ilyenkor az átadó ki is gyógyul a bajából... (...) Különösen nemi betegségek ellenében használták megdöbbentően sokáig ezt a gyógymódot: 1860-ban Berlinben egy férfi azért került bíróság elé, mert avégett erőszakolt meg egy szűzlányt, hogy a szifiliszétől megszabaduljon. (...) Hasonló célból egyébként... lovakkal is közösültek egyesek a XIX. században”. Persze nem Nietzsche volt az, aki ebben a gyógymódban hitt, de a társadalmi közeg öntudatlanul is meghatározza érzékenységeink, veszélyérzeteink mértékét és jellegét. Ugyanebből a könyvből tudjuk, hogy Dél-Afrikában ma is elevenen él az a néphit, hogy „a szűzleányokkal folytatott nemi élet kigyógyít az AIDS-ből. Ezért eleven errefelé a gyermekek elleni erőszak is”.

Sokszor felemlegetik, hogy a szexualitás úttörő eszmetörténésze, Michel Foucault, az egyik legelső híresség, aki az AIDS-hez köthető betegségben halt meg 1984-ben, élete utolsó éveiben a Berkeley professzoraként a San Franciscó-i meleg, szado-mazo szubkultúrában igen aktívan terjesztette a HIV vírust. Csak hát a HIV vírust 1981-ben azonosították. A Foucault halála előtti évben még éppen csak ott tartottak, hogy szépen megkérték az amerikai fertőzötteket: ne adjanak vért. Az AIDS-pánik igazából csak Rock Hudson 1985-ben bekövetkezett halála után tört ki. A biztosan vagy valószínűleg szifiliszes politikusok sem voltak kevesen – Rettegett Iván, Cesare Borgia, VIII. Henrik, Abraham Lincoln, Lenin, Hitler stb. –, de a művészek és tollforgatók körében aztán igazán otthon érezte magát a kór hordozója, a kis gonosz spirocheata pallida.

A fentebb említett filozófusok és muzsikusok mellett egy csomó irodalmi alapember: Flaubert, Maupassant, Baudelaire stb., és persze Ady. Sok-sok festő: Toulouse-Lautrec, Gauguin, Van Gogh, Manet stb., és persze Munkácsy. Nagyjából fél évszázadig tartott, amíg a szifilisz kórokozójának 1905-ös azonosításától és az első valamelyest már hatásos szerek kísérleti alkalmazásától eljutottak a betegség tömeges és rutinszerű gyógyításáig. (Ezenközben az amerikai orvostudomány legszégyenletesebb emberkísérleteit hajtották végre Guatemalában és alabamai feketéken.) Ezen fél század alatt buzdították a szifilisz elleni harc fokozására a világot azok az írások, melyek összesítették, milyen hatalmas veszteséget okozott a vérbaj az emberi kultúrának, hány fényes, alkotó elmét oltott ki, hány nagy művész mily sok alkotó évtizedétől fosztotta meg a világot.

Ezekben a nagy összesítésekben persze tények és feltételezések összekeveredtek. Schumann elmeállapotának szomorú alakulását például legalább négy szép teória magyarázza, soha nem fogjuk biztosan tudni, hogy a szifiliszes felel-e meg a valóságnak, vagy valamelyik másik. Ezen veszteségfelmérő írások egyik legfontosabb forrása Wilhelm Lange-Eichbaum német pszichiáter és szociológus Zsenialitás – őrület és hírnév című műve, mely 1928-ban jelent meg. Az ő példatárát Szirmayné Pulszky Henriette pszichológus egészítette ki a német szakirodalomban magyar példákkal, mindenekelőtt persze Adyéval. Ezen írásokra támaszkodva (de a példatár mögött álló, az alkotói zsenialitás és a normálistól eltérő viselkedés összefüggésére épülő teóriát mellőzve) a témának szentelte rektori beszédét a Pázmány Péter Tudományegyetem 1930-as évnyitóján Nékám Lajos bőrgyógyász, a szifilisz elleni küzdelem és a nemibeteg-szűrések magyarországi kezdeményezője.

Ez a tabudöntő beszéd nagy visszhangot keltett, még az Est című bulvárlap is hosszan foglalkozott vele és idézett belőle. Ezt: „Fogalmat ad e csapásról az a roppant pusztítás is, melyet a szifilisz a szellemi javak terén mindenütt végzett. Légióra megy azoknak a kiváló tudósoknak, íróknak, költőknek, művészeknek száma, akik a szifilisz miatt túl korán, erejük teljességében mentek tönkre. Ibsen »Kísértetek«-je jut eszünkbe, ha Heine, Ebers, Lanau Daudet, Guy de Maupassant, Wilde, Schopenhauer, Nietzsche, Schumann, Makart, Manet, Gauguin, Paál László, Munkácsy, Ady Endre kettétörött pályájára gondolunk. Mennyit veszített az emberiség bennük! Mennyire kiengesztelődünk némelyeknek emléke iránt, mennyi bántó vonást letörölhetünk Adyról, ha tudjuk, hogy a paralízis 10-15 éven át rombolhatta, szennyezhette lelkét és mondathatott és tétethetett vele olyan dolgokat, amelyekért a szegény beteg nem volt felelős.”

Ettől aztán Móricz Zsigmond bepöccent, és a Nyugatban válaszolt azoknak, akik Ady életművének legnagyobb korszakát egy szennyezett lélek aberrált működésének óhajtják betudni – és kegyes elnézéssel érvényteleníteni. Emlékeztetett rá,minő hévvel és minő egységben mocskolta Adyt egykoron Tisza István Magyarországának valamennyi irodalmi hivatalossága. Most, hogy az ő zsenijét nem lehet tovább tagadni és az iskoláktól távol tartani, ki kell az ifjúság számára az életművét herélni, mint kellett egykoron Petőfiéből kimiskárolni a republikánus, királyellenes verseket: „Itt tehát egy új és eredeti módszer kezd kialakulni. Szifilisze volt. Minden, ami nem tetszik, a szifilisz váladéka. Ezt jelenti többek közt a Nékám dr. úr üzenete is. Én, mint kortárs – aki még mindig itt élek – s mint barát, aki halála napjáig ott voltam mellette –, én nem hiszek ebben a szifiliszteóriában.

Ady-nak tényleg volt egy időben ez a betegsége, de kigyógyították belőle. Hatvany Lajosé az érdem, hogy ez a gyógyítás alapos volt és komoly és eredményes. Ezt nem lehet elvitatni se Hatvanytól, se Adytól. Ady beteg volt, de a májával, a veséjével és a gyomrával kínlódott. Halálát nem a szifilisz okozta. Valami hűdése volt az utolsó napokban, dadogott és vergődött, de szelleme az utolsó percéig tiszta volt és gondolatai gyönyörűek és nemesek. Fájdalma sok volt. Nem testi, hanem lelki. Egy csodálatos élet volt az övé: valaki, költő, aki szakadatlanul lelki kínokat szenvedett. Fájt neki ez a Magyarország, amelynek rossz gazdái, rossz vezetői vannak. Fájt neki ez a sivár puszta s ez a lápvilág, ahol a sógorság-komaság az egész vezető réteg főbetegsége. Fájt neki ez a faj, amelyben oly kevés lendületet talált a kulturális és társadalmi megújhodásra.

Fájt neki ez a halálraítélt faj, amely nem látja, hogy el kell pusztulnia, hacsak gyökeresen újra nem teremti lelkiségét. Ez fájt neki s nem a betegség. És a betegséget szinte tudatosan poharazta magába, hogy öngyilkos elszántsággal végezzen az élettel, amely oly örömtelen volt számára ebben a magyar siralom völgyében.” (Erről az 1930-as epizódról az Irodalmijelen.hu készített összeállítást.) Jellemző a korra, hogy Ady igazságát csak hazugsággal (vagy öncsalással) lehetett védeni, mert hát a költő „hűdésének” végzetességéhez nagyon is köze volt a francúz kórnak. Viszont azok, akik Magyarországot vissza akarják rúgni a siralomnak ama völgyébe, máig is birkóznak a problémával, miként lehetne Adyt kitagadni önmagából. „Ady Endre zseniális teljesítményének ostoba politikai szlogenjeit pedig (...) érdemes volna elfelejteni” – írja Tőkéczki László, aki azokkal azonosítja magát és a nemzeti irányú gondolkodásmódot, akik Adyt a magyarság ellenségének tekintették.

Ezen „nemzeti irányú gondolkodásmód” másik változatának képviselője, ifj. Hegedűs Lóránt pedig „nemzetépítő” veszprémi előadásában (l. Népszabadság, 2013. december 16.) ugyanazon az alapon, mint a magyarellenességet, a számára kedves zsidóellenességet is felfedezi Adyban, s ezért hajlandó megbocsátani néki „többszöri eltévelyedését, sőt szerzett vérbaját” is.

Néhány hónappal Nékám rektor említett évnyitó beszéde előtt egy korszakalkotó komponista elméje hunyt ki. Éppen negyvenöt éves korában, mint Nietzschéé Torinóban. Ő is éppen egy évtizedet élt még utána hunyt elmével, mint Nietzsche. Ő lett volna Nékám doktor névsorában a legfrissebb és legelevenebb példa. Ha létezett volna. De igazából nem létezett, fiktív zeneóriás volt, Thomas Mann találta ki: Adrian Leverkühn (1885–1940), a Doktor Faustus (1943–1947) főhőse.

Az egyetemes érvényű művészet attól egyetemes érvényű művészet, hogy valamiképp szemben áll a világ adott rendjével, mégpedig egyéni és eredeti módon. Ezért a művésznek a világ adott rendjéhez képest bűnösnek és egyedisége folytán magányosnak kell lennie. A szifilisz a világ adott rendjéhez képest bűnösnek minősít és magányra ítél. Ennyiben tehát valóban művésznek való kór. Thomas Mann életének egyik alapkérdése az volt, hogy össze lehet-e kapcsolni a természeténél fogva nonkonformista művészi létet a konformista polgári magánélettel.

Thomas Mann az összekapcsolás mellett döntött, amikor harmincéves korában szakított élete legnagyobb szerelmével, Paul Ehrensfeld festővel és hegedűssel, homoszexuális hajlamával dacolva megházasodott, és hat gyermeket nemzett. Egész életében nyitott kérdés maradt számára, miként befolyásolta az életművét ez a választás. Leverkühnt az a pillanat ítéli elmefogytiglani magányra, amikor egy bordélyban, midőn valamilyen kompozíciós megoldást próbál a zongorán, megérinti egy prostituált, s ő azután elzarándokol ez érintés nyomában messzire a „mérgezett test” után. A lány hiába óvja őt magától, Adriannak el kell fogadnia őt a testének mérgével együtt.

Serenus Zeitblom, a zeneszerző abszolút konformista, konzervatív polgári életet élő barátja és életének krónikása ezt írja ama mérgező pillanatról: „Sohasem tudtam vallásos áhítattal határos borzongás nélkül visszagondolni erre az ölelésre, melyben az egyik fél odadobta, a másik pedig megtalálta üdvösségét. Tisztító, igazoló, felemelő, boldogító lehetett a nyomorult teremtés számára a tudat, hogy a messziről jött utas a veszélynek fittyet hányva is ragaszkodott birtoklásához”. Négy évvel és hat fejezettel később jelentkezik Mefisztó, a spirocheata pallidát Leverkühn-Faustért elküldő ördög a pokolba szóló szerződéssel, melynek értelmében Leverkühn még húsz alkotó évet kap, mielőtt elnyerné méltó helyét a méltó szellemek otthonában, a pokolban. A XXV. fejezet, az ördög és Leverkühn vitája az egyik legsúlyosabb szöveg, ami a művészlétről valaha íródott.

Itt csak néhány mondatot emelhetünk ki az ördög argumentációjából, melyek megvilágítják a szifilisz, illetve hát a méregvállaló szenvedély megtermékenyítő erejét: „A betegség, hát még a titkos és titkolnivaló betegség, az embert kritikusan szembeállítja a világgal, az átlagélettel, ironikussá és zendülővé hangolja a polgári renddel szemben, az ilyen ember aztán a szabad szellemhez, a könyvekhez, az eszmékhez fordul védelemért”. „Azt hiszed, valaha is létrejött élvezetes mű anélkül, hogy alkotója a gonosztevő és a tébolyult életébe belekóstolt volna? (...)Mi csak serkentgetünk, felszabadítunk. Pokolra menesztjük a tehetetlenséget, a bátortalanságot, a szemérmes kétséget és fontolgatást.” „...a lángelmét alkotásra serkentő betegség, amely mintegy lóháton, fölényesen átugrat minden akadályon, vakmerő mámorban szökell szirtről szirtre, az ilyen betegség százszorta kedvesebb az életnek, mint a gyalogosan baktató egészség.”

„Vezető leszel, te adod meg a jövendő hangját, reád esküsznek majd a suhancok, akiknek, hála tébolyodnak, nem kell majd megtébolyodniuk. A te tébolyodból fognak élni teljes egészségben, és bennük te is egészséges leszel.” „A pokol csak az extravagáns élet folytatása, semmi egyéb.” Húsz évvel később Leverkühn társaságot hív magához, hogy bemutassa nekik életművének koronáját, a Doktor Faustus panaszolkodását. A bemutató előtt elmeséli nékik az ördöggel kötött szövetsége történetét. A meghívottak megbotránkozva magára hagyják. Már csak három erős, tehát gyöngéd nő és persze Zeitblom van mellette, amikor belekezdene a műbe. Az első hangnál összeesik, eszméletét veszti, tudata elborul. Szállásadója, egy bajor gazdasszony, aki vidéki remeteségében gondoskodott róla, öleli „anyai karjaiba” Adriant, és kiáltja a távozó entellektüelek után: „Takarodjanak innét, városi népség, ahányan csak vannak! Magukban nincs egy szemernyi megértés, ide pedig megértés kell! Sokat beszélt az isteni kegyelemről ez a szerencsétlen, de nem tudom, hogy abból futja-e. De az igazi emberi megértésből, abbul mindenre futja, ezt elhihetik nekem!”