Nyilván a klubnak, a vívóknak, meg az itt naponta megforduló szülőknek fontos, de vajon észreveszi-e a kívülálló is, aki a Pasaréti úton autózva leginkább arra figyel itt, hogy jól vegye be ezt az enyhe kanyart. És jobb lesz-e nekünk úgy általában, meg miben mérhető, ha néhányan erre pillantva mégis valami szebbet látnak?

Mert mi a szép például? Nyilván akadnak, akiknek az 1940-ben épült klubház sem tetszik, vagy egyszerűen nem tűnik fel a kivételessége. Pedig finoman idomul az út kanyarulatához, karakterét a lábazat klinkertéglája és két oldalán a henger alakú, üvegtéglás lépcsőháztornyok adják. És persze a híres étterem, meg a sok terasz, kinek-kinek emlékek, amelyekbe igen könnyű belelátni némi időzős-kiülős polgári nosztalgiát.

Innen jobbra, a központi tömb Széll Kálmán tér felőli oldalán a betonszürkében korábban fel sem tűnt (pedig valaha még edzést is néztem benne) az a később emelt, acélvázas ipari csarnok, ahogy kissé esetlenül áll ott, ahol áll, a járdával párhuzamosan. Szögletességével és arányaival nem különösebben alkalmazkodik a klubházhoz, inkább mint valami televény terpeszkedik rá – de ha közben eszünkbe jut a szocializmus néhány igénytelenebb évtizede (mondjuk a hetvenes évek), értjük ezt is.

A csarnok építése idején csak a tájolására figyeltek, arra, hogy a két oldalán fűrészfogasan cikcakkos, függőleges ablaksávjai némi nem zavaró, de külső fényt adjanak, de az utcai homlokzatnál belátni azért mégse lehessen. Zártság és nyitottság. Mert belülről ezek az álló oldalablakok nagyon is hangulatos fénypászmákat engednek a gyakorlópástok közé, sőt a belépőt rögtön egy olyan pozícióval is képes meglepni, ahonnan nézve szinte nincsenek is oldalfalak.

Volt mire építenie tehát a megújítást végző Kendik Gézának és az A4 Stúdiónak, de a kültéri bearanyozás mégis felülír mindent. Látatlanban nekem ez minimum kétesélyes, de inkább durva ötlet, a végeredmény viszont az alkotókat igazolja. Azt a leírva kétségtelenül jól mutató narratívát ugyan túl populárisnak találom, hogy a Vasas 45 olimpiai bajnokot adott az országnak (többet, mint mondjuk a spanyolok vagy brazilok összesen), meg hogy éppen a tervezés idején született Szilágyi Áron kardvívó jóvoltából a 45. arany Londonban, így nem lehetett kérdés a csarnok színe – de lehetett volna, és egy középület szakmai szempontjait sem szabad ennyire a könnyen fogyaszthatóság mögé rejteni.

Az aranyszín viszont nem giccses lett, hanem visszafogott, nem sziruposan tömény, hanem fémesen talányos. A csarnokdoboz messziről minden napszakban másképp mutat: hol vakítóan csillog, hol a fák és a fűrészfogazás árnyékai uralják, hol csak diszkréten elegáns. Ezzel pedig a korábbi kiszolgálóegység főszereplővé válik, az aranycsomagolás a korábbi robusztust tette láthatóan könnyedebbé –és visszahat, felfrissít valamit az egész sporttelep környezeten. És közelről is másként mutat.

A szlovén Trimo fémburkolatba vívómozdulatokkal pixeles alakokat nyomtak, a bejárat mellett például a Londonban kard egyéniben győztes Szilágyi Áron sisakeldobós pillanatával. Az épület egyébként low budgetben, összesen 127 millióból alakult át, belül a megtarthatóság jegyében mindent megtartottak, amit meg lehetett tartani. Ez az átalakítás azonban úgy sikerült, hogy nem csak négyzetméterekről meg a megújult vizesblokkokról szól. Az aranyozás kortárs emlékművé is tett valamit, ami nem csak 45 aranyéremről szól.

Az először durvának tűnő ötletet visszaigazolta az eredmény FOTÓ: MÓRICZ SIMON