A hovatartozás mércéje Festetics Antal számára az, hogy egy gyerek az ötödik és tizenötödik életéve között hol élt. Goethe és Schiller verseit vagy Aranyt és Vörösmartyt tanulta-e meg.

Az ő életében ez a pannon régió. Hazájának mégis a Hamburg és Kolozsvár közötti térséget tekinti. Németországban teremtette elő a megélhetésrevalót, miközben számára Ausztria a kedély, Magyarország a szív országa. Két városba szerelmes: Bécsbe és Budapestbe. Mindig rossz a lelkiismerete, amikor az egyikben él, mert azzal tulajdonképpen megcsalja a másikat.

Az egyik legpatinásabb magyar főúri család sarjaként 1937. június 12-én Budapesten született Festetics Antal. A magyar apa és az osztrák anya családostul Magyarországon ragadt a második világháború után – a háború alatt a szülők zsidókat, lengyeleket, franciákat bújtattak.

A háború után az ifjú gróf úttörő volt szép piros nyakkendővel, Moszkvában is járt. Sztálint is látta.

Ha már Sztálin. Antal kiválóan rajzolt, a május elsejei ünnepségekre mindig ő rajzolta a Sztálin- és a Lenin-portrékat. „Rengeteget röhögtünk a rendszer hülyeségein. Tényleg mi voltunk a legvidámabb barakk.”

Csorváson is sokat röhögtek.

Pedig a családja se a nácikkal, se a nyilasokkal nem tartott semmilyen kapcsolatot. A kommunisták jó ideig nem is bántották őket, de 1951-ben Festeticséket is bevagonírozták. „Amikor kiléptünk a vagonból, örömmel láttuk, hogy magyar földön vagyunk. Ennyi erővel Szibériába is vihettek volna. Mi a Békés megyei Csorvásra kerültünk” – idézi fel a kitelepítés nem túl vidám első emlékét Festetics Antal.

Itt, a Viharsarokban támadt fel az érdeklődése a madarászat és a néprajz iránt, s máig lelkesen meséli, mennyivel jobb volt matematikaóra helyett gyapotot szedni, az összes pásztormesterséget végig próbálni. Szabad idejében madarászként a csorvási határt járta. Amikor éheztek, kukoricát loptak. Elvileg nem hagyhatta volna el Csorvást, gyakorlatilag, amikor tehette, meglépett. Háromszor kapták el, háromszor ült az orosházi börtönben. Az egyik nyári fogsága alatt közös lavórban áztatta a lábát a másfél mázsás foglárral. A lavórt ő adta, a vizet a börtönőr hozta.

1953-ban Sztálin meghalt, ami számukra a kitelepítés végét jelentette. Az 1956-os forradalom idején őt is elkapta a változás szele. Nemzetőrként forgalmat irányított, ávósok után kutatott. November első napjaiban Bécsbe ment – egy kordnadrágot akart venni, mert a jampecek azt hordják, és ő igazi jampec volt –, de ott ragadt az osztrák fővárosban. Maradása mellett szólt, hogy a Der Spiegelben megjelent egy kép Mindszenty József bíborosról – mellette ő, a jampec állt fegyverrel a kezében.

A Bécsi Egyetemen biológiát tanult, ezt követően a természetvédelem, az állattan töltötte ki minden idejét. Konrad Lorenz osztrák tudóssal, a modern etológia egyik atyjával először 1959-ben, a német madártani kongresszuson találkozott. Személyesen. Egyik könyvét, a Salamon király gyűrűjét már a csorvási kitelepítésen olvasta. „Tanítványa lehetettem, nagyon sokat köszönhetek neki. Lorenz zseni volt, méghozzá az utolsó zsenik egyike.” Mesteréről Konrad Lorenz világa címmel könyvet is írt.

Úgy döntött, hogy amíg nem szerez doktori címet, nem jön haza. Élénken élt benne az a Der Spiegelben megjelent fénykép. Ahogy ledoktorált, Konrad Lorenz társaságában a Hortobágyra vezetett útjuk. Előtte Budapesten jót ettek, és ekkor tanult meg Lorenz egy magyar mondatot tökéletesen: „Nagyon ízlett a túrós csusza”. A Nobel-díjas etológusnak ugyanis meggyőződése volt, hogy ha egy adott ország nyelvén tud egy tökéletes mondatot, nem verik át. Budapesten is segített az akcentusmentes mondat – a Lánchíd közepén megfordult az autójával, egy rendőr rögtön megállította őket. Festetics próbálta menteni a helyzetet, amikor Lorenz segítőkészen közbeszólt a túrós csuszás mondattal. A rendőr büntetés helyett elzavarta őket.

Látta, hogy a magyar természetvédelem helyzetén sokat lendítene a nemzeti parkok alapítása. Festetics Antal huszonkét tudóst kért fel –köztük öt Nobel-díjast –, hogy a magyar kormánynak írt levélben sürgessék a Kádár-rezsimnél a nemzeti parkok alakítását. Kéthavi tanársegédi fizetése ment a postai költségekre –Ausztráliától Skócián keresztül bolyongott a levél, mire mindegyik aláírás rákerült.

A magyar hivatalosságoknak főtt a fejük, hogy miért kívülről indult ez a kezdeményezés, de lenyelték a békát, és 1973. január elsejével megalakult a Hortobágyi Nemzeti Park. Egy nap csomagot kapott a Hortobágyról – köszönőlevelet a csikósok, kondások, gulyások és juhászok aláírásával. Remek magyar humor a Nobel-díjasok levelének ellenpontozásaként. Most tíz nemzeti park van Magyarországon. A gróf szerint nem kell több, újabbak létrehozása lerontaná, devalválná a meglévők értékét.

Számos kitüntetése közül a keszthelyi egyetem díszdoktorátusa a legbecsesebb a számára. Természetes az érzelmi elkötelezettség. Európa legrégebbi mezőgazdasági felsőoktatási intézményét egyik őse, Festetics György gróf alapította. Egyébként nem a keszthelyi kollégák döntése volt a díszdoktorság, központi akaratból született. Azért, mert sohasem agitált ideológiai alapon a Kádár-rezsim ellen. Mindig szakmai alapon bírált vagy dicsért. Aczél Györgytől tudta meg ezt a bécsi magyar nagykövetségen. „Leveleztünk, a lakására is meghívott. Ronda budai épület volt, mint bármelyik a környéken, azzal a különbséggel, hogy minden emeleten titkosrendőr posztolt.”

Azt mondja, az osztrákoknál akkor kapott plecsnit, ha valakibe vagy valamibe belekötött. 1971-ben a Fertő tó déli részére tervezett hídépítés ellen lépett fel. Nem tehetett mást, Európa legnagyobb kócsagtelepe volt a közelben. 1984-ben a hainburgi vízi erőmű építése ellen tiltakozott – diákjaival a fákhoz kötözték magukat. Ütötték-verték őket a rendőrök, de ők győztek. Mindkét térség ma nemzeti park. Ezekért az akciókért utólag kitüntetést kapott.

Sok mindent elért, egy dologra azonban ő sem volt képes. A Hortobágyon patracon, azaz hasi heveder nélküli nyereggel lovagolni. „A világon a legnagyobb művészet arra felülni. Többek között emiatt is szeretnék még legalább háromszor élni.”

Névjegy

FESTETICS ANTAL 1937-ben Budapesten született. 1951-ben szüleivel kitelepítették, 1956-ban Ausztriába menekült. 1965-ben a Bécsi Tudományegyetemen szerzett doktori címet. 1973 óta a Göttingeni Egyetem tanszékvezető professzora, a Vadbiológiai Intézet igazgatója. A Bécsi Egyetem 1981-ben tiszteletbeli professzorává fogadta.