Martin Scorsese új filmjét például mindenképp, már azért is, mert talán ez hozhatja el az első Oscart az eddig csupán jelölésekkel megkínált Leonardo DiCapriónak. Másrészt meg ezzel az alkotással kerekedik, ha lazán is értelmezhető trilógiává Scorsese ’90-ben elkezdett bűnkörútja. A bűnözés természetrajzával foglalkozó nagy hármas első darabja, a Nagymenők még a maffiával és a drogokkal, a ’95-ös Casino a maffiával és a szerencsejátékkal, míg a mostani, AWall Street farkasa a fehérgalléros bűnözéssel foglalkozik behatóan. Mindhárom közös pontja, hogy egy felemelkedő bűnözőtanonc útját, ha úgy tetszik: karrierjét követi nyomon, a semmiből való felemelkedést, a megmászott csúcs ritka levegőjét, majd az elkerülhetetlen bukást, a semmibe való dicstelen visszatérést. S mindezt nem akármilyen színészi alakításokkal, nem akármilyen figurákkal: Ray Liotta adta nekünk Henry Hillt, Robert De Niro elevenítette meg Sam „Ász” Rothstein alakját, és most DiCaprio a zseniálisan gátlástalan Jordan Belfortot.

Persze ne hallgassuk el, hogy a Nagymenők jelentette egykor a csúcspontot, melynek színvonalát egyik későbbi alkotás sem volt képes túlszárnyalni, de még érinteni sem. Vagyis van itt egy finom lejtmenet, ám olyan magasról indult mindez, hogy a mostani film is magasan az átlag felett marad. Igazából A Wall Street farkasából a nagy, drámai pillanatok hiányoznak, a vér szaga, a tőzsdei csalások és pénzmosás világa inkább tűnik egy elszabadult házibulinak, amelynek csak ritkán vannak csontig hatoló következményei. Persze akad azért itt is családi dramolett, szétdrogozott és -csúszott élet, ám a könnyed kezű rendezés, a feszes női hátsók és a mindig jókor érkező poénok segítenek feloldani az épphogy felbukkanó feszültséget. Mintha csak az Oliver Stone-féle Tőzsdecápákat látnánk revüvé átgyúrva. Stand-up comedyként, másnaposan.

Scorsese érdeme, hogy pillanatok alatt behúzza a nézőjét, nem csak papol a szívóhatásról, s egy óra után már mi magunk is olyan megvetéssel gondolunk a gyorséttermekben gályázó munkásosztályra, ahogy a tőzsdei stikliket reggeliző Belfort. Mint ahogy azt is eléri, hogy a néző azzal a szent esküvéssel jön ki a teremből, hogy soha, semmilyen körülmények között nem vesz részvényt brókertől, főként nem telefonon, de másként se nagyon. És gyújtsanak fel minden tőzsdét. Vagyis Scorsese remek egyensúlyérzékkel villantja fel a felfoghatatlan gazdagság vonzerejét, hessenti el a nézőben felmerülő erkölcsi aggályokat, tejelő tehénként bemutatva a többnyire agyatlan befektetőket, miközben a maga finom iróniájával le is beszél erről a világról. A mohóságról mesél újra, a hatalom mámoráról, és hogy milyenek a másnapi, józan, jacht nélküli reggelek. És aztán töprenghetünk, hogy vajon melyiket választanánk: a hullámvölgyekkel, de csúcsokkal is járó intenzív életet, vagy a kiszámíthatóan lapos polgári életvitelt. Azt, vagy a miénket? S talán a legégetőbb kérdés, hogy vajon el tudnánk-e sózni bárkinek egy egyszerű és használt írószert? Vagy csak nyomnánk a fénytelen sódert, hogy ilyen márka, meg hogy mennyire hasznos holmi.

Scorsese filmje igazi nézőbarát mozi: nagy nevetések, pergő jelenetek, remek színészek garmada, talán csak a lelkesítő monológokból lehetett volna lecsípni itt-ott, ám a három óra így is elrepül. És Jordan Belfortot felírjuk a gátlástalan, ám mégis szimpatikus csirkefogók közé, akit bár cseppet sem sajnálunk, mégis szeretnénk a barátaink közt tudni.

A Wall Street farkasa
Forgalmazza a Pro Video Film

Margot Robbie, Leonardo DiCaprio és Martin Scorsese a forgatáson