Nyálcsorgató robotokká, fizető automatákká alacsonyítson le minket. Csábít, kecsegtet, bolondít, végső soron persze hazudik. Azt hazudja, hogy az általa kívánatossá tett termékek a létező legjobb minőségű élet zálogai. Miközben kiemelkedő bérrel jutalmazott, luxuskörülmények között élő reklámguruként pontosan tudja, hogy nemcsak a csábító, de még a valódi luxust kínáló termékek birtoklása sem okoz boldogságot.

Ne szépítsük: Octave Parango egy féreg. Kiégett, örömtelen nyomorult, amit egyébiránt ő maga sem tagad, sőt. Tényszerűen, különösebb szégyenkezés nélkül, már-már kihívóan vállal. Pontosan tudja, írja is, hogy munkájával szennyezi a világegyetemet. Sőt. Amint az a kötet első soraiból kiderül: gyalázatos hivatását, azaz a reklámipar hazug világát leleplező könyvét (amelyet épp kézben tart az olvasó) pontosan azért írja, hogy munkahelyéről kirúgják, és (vaskos végkielégítéssel a zsebében) megszabaduljon ettől az undorító, felszínes, hideg és számító környezettől.

A briefektől, az account menedzserektől, a brainstormingoktól. Attól a világtól, ahol az emberek art-buyingokra járnak, és ahol magát Jézus Krisztust is csupán egy kitűnő copywriternek tekintik, aki olyan „fantasztikus fősorokat” (szlogeneket) írt, mint „Szeressétek egymást!”, „Vegyétek, egyétek, mert ez az én testem!”. Ahol a kokain és a legdurvább, legundorítóbb perverzió a lazítás kelléke csupán, és ahol legszívesebben öngyilkos írókat olvasnak.

Ahol a stressztől mindennapos a luxusmedencében bekövetkezett szívbénulás, az infarktusnak álcázott kokain-túladagolás, a lezuhant magánrepülőgép, a fának csapódó sportkocsi. Ahol Octave Parango könnyedén az olvasó képébe vághatja a következő mondatokat: „Az én szakmámban senki se kívánja, hogy boldogok legyetek, mert a boldog ember nem fogyaszt. Mindenütt jelen vagyok. Nem szabadulhattok tőlem. Nem engedem meg, hogy gondolkozzatok. Az újdonság terrorizmusa révén adom el nektek a semmit. Én döntöm el ma, hogy mit akartok holnap”. És ahol a reklámiparral vont párhuzamként gyakran előkerül a nemzetiszocializmus egyik fundamentuma, a goebbelsi propaganda gyilkos ereje.

Ne szépítsük: Octave Parango egy féreg. Már amennyiben persze Octave Parangóról, a 2999 Ft című kötet főszereplőjéről beszélünk, és nem a könyv szerzőjéről, aki állítólag saját magáról mintázta a főhőst. Az író Frédéric Beigbeder ugyanis a legendák szerint tíz évig dolgozott az egyik legnagyobb reklámügynökség kreatívjaként, és ebbéli minőségében maga is szorgos iparosa volt a reklám hazug és gőgös világának. És a 2999 Ft című regényt valóban azért írta, hogy botránykönyv legyen belőle, amelynek eredményeképpen kirúgják őt.

Bár mi a tukmálás innenső oldalán ülünk, azért az eléggé valószínű, hogy ami a reklámipar felsőbb szintjeinek belső működését illeti, a kötet (mese- vagy lázálomszerű végkifejletétől eltekintve) többé-kevésbé hiteles. Inkább többé, mint kevésbé. De arra bizonyosan alkalmas, hogy a finnyás reklámszakember, de mindenekelőtt az olvasó felháborodjon tőle, miképpen arra is alkalmas, hogy az alaposan felháborodott olvasó egy kicsit magába nézzen. És megvizsgálja azt, hogy miféle örvényeknek adja meg magát nap mint nap… Milyen könnyűszerrel kifordul önmagából, ha a csábítás elég erős… És milyen felelőtlenül szegődik el mákszemnek a reklámipar gigantikus mákdarálójába…

És arra is alkalmas, hogy elgondolkodjunk a kötet egyik legfontosabb mondatán, mely szerint „Érdemes volna felmérni, hogy naponta mennyi időt töltünk a jelenen kívül”. „Hát tehetek én arról, hogy az emberiség úgy döntött, tömegtermékekkel helyettesíti Istent?”, kérdezi Octave Parango. Kérdezi Frédéric Beigbeder. Válaszunk: igen, tehetsz.

Európa, 252 oldal, 2999 forint Fordította: Bayer Antal