Endrei Istvánné az első világháborúban született, mint anyám. Sok évet élt és nemrég halt meg, mint anyám. Férjét rögvest házasságkötése után vitték el munkaszolgálatra, akit örökre elvesztett, mint anyám. Nagyjából ugyanakkor, ugyanoda vitték őket. A halálmenettel árkot ásni Kópházára, aztán éhen halni Lichtenwörthbe. Együtt élték át azt a pillanatot, amikor az éhhalál küszöbén fölszabadulva felnyitották az élelemmel tömött raktárakat. Mint anyám karjaiban kilyukadt gyomorral a Gulyás néni, úgy Endrei Istvánné mellett is haltak meg azok, akik legyengült gyomorral teleették magukat. És ő is nekivágott azonnal, szinte csontvázként, gyalog a hazavezető útnak...

Mégis azt kell mondanom, ami ebben a könyvben benne van, azért nem volt érdemes kiadni. Ezt vérző szívvel mondom, mert fölöttébb tisztelek és becsülök mindenkit, akinek ehhez a könyvhöz köze lehetett. Magát a Centropa dokumentációs alapítványt, amely szerte Európában sok nagy interjút vesz fel a túlélőkkel, fotók ezreit gyűjti össze, egyedülálló adatbázist hizlal, remek oktatási segédanyagokat készít. Czingel Szilvia pedig, aki ezt a könyvet sajtó alá rendezte és a közreadott interjút készítette, hatalmas energiával viszi a vállán a Centropa hazai részlegét.

Megindító történet, hogy öt éhező háziasszony Lichtenwörthben azzal igyekszik életben tartani magát, hogy recepteket mesél egymásnak, és azokat egyikük mikroszkopikus betűkkel lejegyzi. De ettől még a receptek nem lesznek különösebben érdekesek. A kor házi gasztronómiáját rengeteg jobb forrásból ismerjük. Ezeket a recepteket végletes körülmények között, önterápiaként mesélték el, esetlegesen jelölve, de legtöbbször mellőzve a mennyiségeket. A zsidó gasztronómiához csak itt-ott van közük, hiszen ezek az elvilágiasodott háziasszonyok már nem vittek kóser háztartást.

Disznózsír, sonka – minden van itt, ami tréfli. Sokat mondok, ha húsz oldal foglalkozik magával a deportálással és Lichtenwörthtel. Több oldal abból is kétszer szerepel, mert a történet lényegét hosszan idézi a Bevezető is. A többi – egy nem túlzottan különös család nem túlzottan különös tagjainak nem túlzottan különös élete. Persze ha úgy vesszük, nincs olyan, hogy túlzottan különös élet, hiszen, ahogy azt Kosztolányi Halotti beszédéből tudjuk, mindenki egyetlenegy a milliók közt.

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. / Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt...” De hát a könyvet nem így vesszük. Amennyire fontos, hogy hétköznapi kisemberek, kalaposok, paplanosok stb. hétköznapi életéről minél több adatot gyűjtsünk, tároljunk történészek, írók, filmesek, szociológusok számára, annyira fölösleges egy ilyet úgy, ahogy van, húzás és szerkesztés nélkül közreadni.

Ha megkeressük a Centropa honlapján Endrei Istvánné interjúját, látjuk, hogy érdemi szerkesztői munka nem történt. Nem mondhatom, hogy Ctrl+C, Ctrl+V-vel oldották meg a feladatot, mert az elég esetleges szövegközi jegyzetekből számozott végjegyzetek lettek, de például arra már nem vették a fáradtságot, hogy egy „HVG, 2005. március” forrásmegjelölést pár perces munkával pontosítsanak, ne a MÉH genezisére kíváncsi olvasónak kelljen kinyomoznia, melyik lapszámában olvashat erről.

„Anyám nagyon vallásos volt”, olvassuk a 40. oldalon, két oldallal később pedig: „apám meg anyám nem voltak vallásosak”. Ez az a pont, ahol a szerkesztőnek tartalmi feladatai lennének. Ha az igen idős interjúalany valamit nem úgy mondott, ahogy akart, akkor a szöveg egésze alapján neki kell megállapítani, mit is akart. Interjúrészletek, mutató a receptekből – ennyit ér ez a történet. Egy fejezet egy könyvben. Amiben olvashatnék mindarról, amiről anyám önvédő takarékossággal mesélt.

Arról, hogy a túl jó életből érkezettek egy pillanat alatt összeomlottak; ahogy a legrátartibb férfiak elhagyták magukat, ahogy a nők próbálták kirángatni őket az apátiából, cipelték őket tisztálkodni, sétálni; ahogy a dohányosok éhen haltak egy szál cigiért, ahogy megpróbálták hősies összefogással és teljesen reménytelenül megmenteni az ott született kisbabák életét, ahogy egy zsidó orvos a legelemibb szolgálatot is megtagadta a haldoklótól. És így tovább. Nagyon remélem, hogy lesz majd egy ilyen könyv Lichtenwörthről, amelyben viszontlátjuk majd Endrei Istvánné Weiss Hedviget.

Corvina, 152 oldal, 2490 forint