Vadalmák és B tervek
Nem egy, pontos részleteit tekintve a múlt éjszaka homályába vesző románc következő lépése volt ez, sokkal inkább a fehérvári hírlap havi irodalmi mellékletének utóhatása. Aznap jelent meg ugyanis Czinki tárcasorozatának első darabja. A lány a Vadalma presszó pultosa volt, az üzenetben pedig a megnyugtató szándék ütötte fel a fejét: nem sértődtünk meg azon, amit írtál, várunk máskor is.
Czinki Ferenc szereti a kiskocsmákat, de nem úgy, ahogy a férfiak nagy többsége, illetve nem csak úgy. Nem azért jár e helyekre, mert viszonylag földi árakon kaphatók a mindenféle égetett szeszek, akciós a sör és a ki-tudja-látott-e-már-szőlőt bor. A lepattant krimók a kedvencei. Megírja őket.
Azt mondja, a becsületsüllyesztőkben az elmúlt rendszer mementóit látja, „ezek úgy itt maradtak”, és érdekesnek találja az álldogálásukkal, üldögélésükkel fenntartó kisközösségeket. Mert ne tévedjünk, a vidéki városokban e helyek egyértelműen a törzsgárda szokásaira és szomjára vannak utalva. Ki tudja, meddig élnek még. Róluk szólnak hát Czinki riportjai, melyekben keverednek a valós és a fiktív elemek, a szociográfia és az élményszerűség. Először még csak a Fehérvár hat városrészét reprezentáló féltucatnyi kiskocsmát tervezte megírni, aztán egyre hízott az anyag, most pedig már más városokat is igyekszik feltérképezni, Inotát, Szabadegyházát, „és kicsit elnézek majd Dunaújvárosba is”.
Téved, aki arra gondol, szimplán beül egy-egy kisbüdösbe, bőszen lejegyzeteli a vendégek elkapott történeteit, s ebből hasznot húz. Azt mondja, amellett, hogy a szereplőket sosem nevesíti, komplett sztorikat sem nyúl le, legföljebb egy-egy jellemző mondatot használ fel. A súlyt inkább a kis közösségek feltérképezésére, az adott kocsmának a környék életében betöltött szerepére fekteti. Az általában kétnapos kocsmai terepmunkát könyvtárazás követi, hogy az egyébként fehér vári Czinki képbe kerüljön a negyed aprólékos történetével. Félmúltbeli történetek ezek amúgy, az egykor virágzó iparú Székesfehérvár „tervgazdasági mementóit” írja meg.
S hogy mi lesz ezeknek a tárcáknak a sorsa? Most úgy néz ki, állandó partnereivel, Oláh Gergely Máté fotóssal és Varga Gábor Farkas grafikussal közösen jelentetnek majd meg egy füzetet, amelyben a „fehérvári hatokkal” kapcsolatos írások kapnak helyet, kibővítve, fényképekkel, grafikákkal és dokumentumokkal jócskán körülbástyázva, de valóban füzetszerűen, számos üres oldalt is hagyva a kocsma-várostörténethez a kis kötet nyomán kedvet kapók kedvéért: lássanak neki ők is lakóhelyük ilyetén megismerésének.
De ez csak egy a számos projekt közül, amely a 32 éves fehérvári író-újságíró-kritikus-kultúraszervező nevéhez köthető. Három éve indította útjára barátjával, Teplán Zsolttal a KafkaBeat Kocsmaszínházat egy tetőtérben. Azt mondja, eleinte fogalmuk sem volt, mivel lehetne megtölteni ezt a jól hangzó kifejezést: kocsmaszínház. „Ötleteltünk, tudtuk, milyen műfajokat, milyen szerzőket kedvelünk, aztán elkezdtük összeállítani a programot, de közben nem tudtuk, mit is csinálunk igazából”, így Czinki Ferenc mosolyogva. Csak az volt biztos, mi az, amit nem szeretne csinálni a kocsmaszínházban: hagyományos irodalmi beszélgetéseket, mert szerinte nem ilyen helyre valók. Vallja, a programnak mindenképpen párbeszédbe kell lépnie a hellyel, a kocsmában pedig csak feszengést szülne egy-egy tradicionális irodalmi, színházi program. A hely méretéből adódóan tehát monodrámák, kevés szereplős darabok kaptak helyet a KafkaBeatben, kisebb társulatok jöttek Fehérvárról és környékéről, Veszprémből, néha Budapestről is. Volt a kocsmaszínházban ősbemutató és akadtak teljesen saját produkciók is. Később elindult az együttműködés például a Szépírók Társaságával és a József Attila Körrel (JAK) is, ennek eredményeként jöttek az írók.
Egyre szívesebben jöttek az írók.
Például azért, mert nem a szokásos felolvasási menetrend érvényesült. „Előre megbeszéljük a szerzővel, milyen szövegeket hoz, milyen témákat járunk körül, aztán közösen választunk illusztrációkat a háttérvetítéshez”, mondja Czinki. És a zene. Szerencsére van egy nagy gyűjtő hírében álló gramofonos barátjuk, meg van egy kiváló trombitásuk is, ez a két zeneforrás váltja egymást az esteken. Mert zenének lennie kell mindig, az eddig is több „állandó” helyszínen és akkor is, ha néha pár hétre, hónapra vándorszínházzá avanzsál a KafkaBeat. Például mostanában. Keresik a kapcsolatot más városok hasonló jellegű helyeivel, eddig Szegedet és Pécset „vették be”.
De Székesfehérvár kulturális életére nem csupán a KafkaBeat volt jótékony hatással. Czinki Ferenc az Új Magyar Képtárban, Izinger Katalin művészettörténész segítségével tető alá hozott programsorozatra a legbüszkébb. „A hatvanas évektől kezdve épül ez a kortárs gyűjtemény. Fehérvár titkos képtára. Ha megkérdezel valakit az utcán, merre van, szinte senki sem tud útbaigazítani.” Gyorsan megvolt az ötlet: itt az alig látogatott képtár és itt van a szervező, aki irodalmi programokkal foglalkozik, nem volt nehéz összehozni a két dolgot. Illetve hát könnyű sem volt. Pályázatot nyújtott be a városhoz egy rendezvénysorozatra, de nem járt sikerrel. Csalódottságán gyorsan úrrá lett, félnapos telefonálgatásba került, hogy leszervezzen egy háromórás minifesztivált, javarészt vele egykorú írókat-költőket hívott a JAK-on keresztül, s mivel mindenkinek tetszett az ötlet – képet választani, s ahhoz megfelelő saját szöveget társítani –, 2012 augusztusában meg is volt az első ÚMK-s program. Vidéki mércével óriási siker, hogy viszonylag masszív törzsközönséget sikerült gründolnia a sorozatnak. A projekt az idei könyvhétre a JAK segítségével, limitált példányszámban megjelent Új Magyarhangok című művészkönyvben csúcsosodott ki.
A szabadúszó zsurnalisztaként, novellistaként, kritikusként – és pultosként – dolgozó Czinki azt mondja, egyre nehezebb a dolguk a vidéki kultúraszervezőknek, pláne azoknak, akiknek törekvései nem feltétlenül egyeznek meg a hivatalos magyar kultúrpolitika céljaival. De még az intézményesült helyi kultúra is bajban van, ennek oka szerinte ugyanabban keresendő lokálisan, mint országosan: központosítás, forráshiány, a meglévő források nem megfelelő csoportosítása. Mikor arról kérdezem, nem került-e összeütközésbe a helyi intézmények munkatársaival, azt mondja, az amúgy is túlterhelt művelődési házak szervezői örülnek, hogy a hozzá hasonlóan aktív kultúrmunkások egy csomó gondot levesznek a vállukról, ráadásul sokan közülük állandó nézői a KafkaBeatnek is.
„Az egész magyar vidéki kulturális élet egy nagy B terv. Az A terv meg még sosem jött össze. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Tudjuk, vagy kevés a pénz, vagy nincs is egyáltalán. Mindenki bartereken spekulál, és a fő kérdés az: meddig lehet szívességi, baráti alapon, a közönség és a fellépők jóindulatára alapozva működtetni ezt az egész rendszert? Hányszor kérhetsz meg évente egy írót, egy zenészt, hogy a baráti kapcsolatra való tekintettel jöjjön el olcsóbban vagy akár ingyen?”, teszi fel a kérdést Czinki Ferenc, és csak hümmögünk a sörünk-fröccsünk fölött egy ugyancsak „békebeli” kiskocsmában, hogy tényleg, hányszor? Túl sokszor biztosan nem. S bár Czinki cseppet sem tűnik csüggedtnek, azért hátha lesz egy szombat reggel, amikor egy kultúrmecénás milliárdos jelöli be őt a Facebookon.
Hogy egyszer végre összejöjjön az az A terv is.
