Akárhogyan is, az ideit azzal kezdte, és a „másikkal”, a másodikkal, nem A teremtéssel, hanem Az évszakokkal. Akárcsak tavaly, az idén is külföldi karmesterrel, mert az alapító atya, Fischer Ádám igazoltan volt távol, a Metropolitanben vezényelte A denevért. A vendég René Jacobs, valaha énekes, de már régóta vezényel, és a lemezei tényleg kincset érnek. Amit el lehet várni, az az ének és a zenekar különös egysége, harmóniája, hogy mindaz, ami nincs kimondva, megszólal a zenekarban, és a hangszerek együttesének irányt, konkrét értelmet ad az énekszólam.

Ennyit az álomról. Mert a valóság nagyon ijesztő, a három szólistából az egyik, a basszista Konstantin Wolff ritka hangtalan énekes, se fönt, se lent nem szól nála semmi, ami pedig középen hallható, abban sincs sok öröm, beszédhangszerű, élmény nélküli orgánum. Nemcsak az a baj, hogy vele kezdődik az oratórium, de vele is végződik, Simon jókedvű és népszerű szántóvető áriája is csúnya, de mi lesz a végén, amikor le kell majd vonnia a tanulságokat, és az erényt kell dicsérnie?

Addig azért eltelik még bő két óra, ha a szünetet nem számítjuk.

A másik két szólista, Sophie Karthäuser és Brickner Szabolcs legalább profi énekesnek hangzik. Kettejük közül a férfi a rokonszenvesebb, ha nem is kifejezett Haydn-tenor, pont a könnyedség, lágyság, éteriség hiányzik a hangjából, de határozott elképzelése van arról, hogy mit akar. Némileg operásítja Az évszakokat, intenzívebben játszik, eleven az arca, a helyzeteket színpadszerűen adja elő. Van az egész alakításban valami hamisság, valami nem igazi, de legalább a szándék érezhető.

Mit lehet várni egy vendég karmestertől? A zenekar az Orfeo, a kórus a Purcell, ismerős társaságok, Vashegyi György csapatai, tudjuk,mire képesek, nem fognak hirtelen szárnyra kapni, csak azért,mert egy szemüveges, pocakos úriember áll előttük. René Jacobs a tempókat tudja kicsit megkeverni, váratlanul meghajt egy-egy számot, néha varázsol a kórussal, a keze tesz valami különös, kígyózó mozdulatot, és a kar valóban ennek megfelelően énekel. Vagy a Télre átvariálja a kórust, hogy majd a záró fúga szólamai szebben álljanak össze a térben. Maradnak viszont egészen kétségbeejtő pillanatok, különösen a fafúvósok gyilkolják az összhatást, a napfelkeltekor a kakaskukorékolás mintha a szegény állat utolsó lehelete volna, az oboa gyakran hat hamisnak, a fagott meg néha teljesen eltűnik, és ha nem tűnik el, akkor meg az a baj. Irigylem kicsit a tájékozatlanabb nézőket, akik azt hiszik a Nyár végén, hogy ennyi volt, mehetnek haza. Amúgy is olyan furcsa, hogy a vihartételben milyen higgadtan könyörögnek az életükért az énekkari művészek, nehéz ezek után bármiben is reménykedni.

Pedig a második rész az erőteljesebb. Marad néhány szám, amely inkább felmondott tananyag, mint örömzene, a szüreti kórust hallgatva aligha mondaná meg valaki, hogy most éppen jókedvükben énekelnek a közreműködők, de a Tél alatt az ember rájön, hogy miért is hallgatja a művet. Pontosan azt várja tőle, amit a mű maga a képzelt falusi élettől, az egyszerűségtől, a póztalanságtól. Megtisztulást? Túl nagy szó, túl nagy kívánság. De az alternatív világ élményét megkapjuk, azt, hogy lehetne így is élni. Van egy évünk rá, hogy erről megfeledkezzünk.

Haydn: Az évszakok
Művészetek Palotája

René Jacobs vezényel