Régebben arról ábrándoztam, hogy rám bíznak egy érdeklődő gimnazistákból álló osztályt, és nem olvasni, hanem írni tanítva megyünk keresztül, végig az irodalom történetén. Végigvesszük: a különböző korokban milyen gondolatok foglalkoztatták a szerzőket, és milyen formai megoldásokat vetettek be. Még nem tettem le róla, de látom, hogy mások nemcsak kitalálnak ilyesmit, hanem meg is valósítják.

Az Antropholis Egyesület uniós támogatással „digitális történetmesélésre” tanított tanárokat, akik azután diákjaikkal készítettek kisfilmeket a közelmúlt történelméről.

Fantasztikus ötlet!

Ma már semmilyen technikai akadálya nincs annak, hogy bárki megfelelő minőségű videót állítson elő. Néhány fogást elsajátít, megnézi kézikönyvben vagy az interneten, hogy mi az a plánozás, kutakodik az adott időszak történetéről a tanár segítségével, majd kikérdezi a családját, hogy ki mit csinált akkor, mi történt a nagyszülőkkel, dédszülőkkel. Ládákat nyitogat, dossziékat lapozgat át, leszedi az átkötőspárgát vagy szalagot az összerakosgatott levelekről, beleles a családi fényképalbumokba. Aztán megbeszéli két-három másik gyerekkel, teamet alkot, vitatkozik a sorrenden, a vágáson. Minek folytassam? Többet tanul belőle és élvezettel, mint ezer tankönyvoldalból. Ráadásul maradandó alkotás születik. Mindenki örömére.

– Ezek a videók nem úgy filmek, ahogy azt egy professzionális filmrendező elkészítené; bizonyos értelemben számomra ezek meggyőzőbbek, őszintébbek – mondta a vészkorszakról szóló első filmek bemutatásakor rendezett sajtótájékoztatón Sándor Pál Kossuth-díjas filmrendező.

I!

HONLAP: anthropolis.hu