Senki nincs kikészülve, senki nem sutyorog a foga között, hogy ha nem hagyod abba, olyan pofont kapsz, hogy leszáll a fejed, mindenki boldog örömmel hordozza a keresztjét, azért jöttünk a világra, azért dolgozunk, hogy utódunk legyen, aki azért jött a világra, azért dolgozik, hogy majd utódja legyen. O, sancta simplicitas, mondjuk a nagy, közép-európai öntudatunkkal és bölcsességünkkel, hogy nincs senki, aki ezt a végtelen körforgást megállítaná, és azt mondaná, hogy azért jöttem a világra, hogy legyek, bennem érte el a világ a célját és értelmét, akár van utódom, akár nincs.

Jó okosnak lenni. És még jobb vízkeresztkor Olaszországban lenni, mert csodát lát az ember. A templomokban a mise végén kiemelik a kis Jézuskát a jászolból, nagy, felnőtt férfiak járulnak a dicsfénnyel körülvett kisbabához, és mind, egymás után térdet hajtanak és megcsókolják Jézus lábát. A pap mellett egy ministráns minden csók után orvosi gézzel megtörli a baba lábát, higiénia is van a világon, kérem a következőt. Vízkereszt a háromkirályok ünnepe, és az olasz férfiak erre a napra királyokká és napkeleti bölcsekké válnak, akik olvastak a csillagokból, és útra keltek, hogy megtalálják a jászolban fekvő gyermeket.

Vízkereszt Rómában Befana ünnepe is, a boszorkányé, aki azt teszi, amit nálunk a Mikulás szokott: cukrot, csokit, vicket, vackot rak a jó gyerekek zoknijába. A rosszak ott nem virgácsot, csak szenet kapnak, büntetésnek ennyi is elég. Róma ünnepel, a Navonán utánfutók állnak egymás mögött, vásári hangulat,minden kapható, de főleg étel és lufi, édességcsomagok, Befana-figurák, hagyományos, kevés fogú, seprűn lovagló boszorkány. Nem nehéz a Befana szóban megtalálni a görög eredetit, epiphania torzult erre, és egyesült valami régi, pogány istennővel, akit először tiltottak, aztán csak legyintettek rá: nem ártalmas. Befanának pedig története lett, szép és tanulságos.

Amikor a háromkirályok már közel voltak a célhoz, egyszerre eltűnt a csillag az égről, nem tudták, merre mehetnének tovább. Amíg tanakodtak, leszállt az éj, bekopogtattak hát Betlehem legjobb hírű asszonyához, kaphatnának-e szállást. Kaptak. Cserébe elmondták, mi járatban vannak, keresik a Megváltót, egy kis gyereket istállóban, szalma között, és kérdezték, Befana nem csatlakozna-e hozzájuk. Eszében sem volt, várta őt a háztartás, konyha, mosás, takarítás. A három bölcs el, de alighogy kiléptek az ajtón, Befana hirtelen fényt látott az égen. Ohó, ez lesz az. Hogy ne üres kézzel érkezzen, nekilátott mindjárt süteményt sütni, a süteményt kosárba tette, fogta a seprűt, hiszen nyilván a gyermekágyban fekvő anya nem ért rá takarítani, és indult megkeresni a kisfiút. Csakhogy közben eltűnt a fény az égről, Befana ment a süteménnyel és a seprűvel, de nem találta meg a Megváltót.

Azóta is keresi. Bemegy minden római lakásba, ahol gyermekek vannak, ad a süteményből, felsöpri a szobát, aztán huss, eltűnik, ez sem az volt, meg az sem. Illetve, itt azt hiszem, nem jól mesélem a történetet, pont ez benne a lényeg: ez is az, meg az is az. Minden gyermekben ott van a megváltó, még akkor is, ha felnőtt korára eltűnik belőle. De ezt már nem is Befana mondja, hanem az összes együgyű olasz, aki felnőttként pontosan tudja, hogy én sem lettem az, meg te sem lettél az, de itt vannak a gyerekek, akikért élünk, akiket nevelünk, szolgálunk, nemhogy zokszó nélkül, hanem boldog örömmel. Egyszer már elrontottuk, egyszer már elvacakoltuk az időt, és nem találtuk meg, akit kerestünk, de ez még egyszer nem fordulhat elő.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.