„Magatokon röhögtök”

2014-01-03

Kellér Dezső emlékezetes kabaréjelenetében SalamonBéla sorra bekopogtat a vállalat közép- és felső vezetőihez, hogy megpendítse, mi minden lesz akkor, ha ő egyszer kinyitja a száját.

Eredetileg fogalma sincs, kinek mi van a rovásán, de biztosra mehet: valamit mindenkinél fog találni. Ugyanígy és ugyanezért mehet biztosra minden pesti – vagy vidéki – színház bármikor a Revizorral.

A darab mégsem a kisközösségek mutyivilágának tükre, sokkal inkább az önalávetésé, a rossz ízlésé és a parvenüségé. A polgármester és az alatta lévők kéjes önkényeskedéssel sanyargatják és fosztogatják ugyan a helybéli polgárokat, kiskereskedőket, illetve ki-ki azokat, akikre kiterjed szánalmas kis hatalma, de két esetlen mondat után mind hasra esnek egy üresfejű széltoló előtt csak azért, mert Péterváron eredményesen betanult pár üres bókot, társasági fordulatot, és beült néha részegen egy konflisba, vagyis minden kétséget kizáróan nagyvilági ember. Habozás nélkül elhiszik neki nemcsak azt, hogy bejáratos az udvarba, de azt is, hogy ő írta a fél orosz irodalmat szabadidejében. A jelentéktelen, bár figyelemre méltóan ellenszenves fiatalember nem tervel ki semmit előre, jó darabig nem is érti pontosan, mi történik vele, a kisváros teljes „elitje” nem neki, csak saját szűklátókörű ostobaságának és szolgalelkűségének esik áldozatul. Nem a piti csalások és rablások hálózatának lelepleződése érdekes: ami voltaképpen megmutatkozik, az hatalmaskodás, szervilizmus és korlátoltság örök, megbonthatatlan összetartozása, amiről különben, ihletett pillanatainkban, mi is tudnánk mit mesélni. Egymás kárörvendő figyelmének fényében semmisülnek meg a szereplők a dráma végén, de nem egyesével, hanem együtt. Velünk együtt. Senki nem nevet a végén,mi is csak addig röhögünk, amíg a Polgármester nem szól, hogy semmi okunk nincs rá, amíg Gogol az ő segítségével fel nem állít minket is a színpadra: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök”. Nem baj, ennél helyesebb és hasznosabb dolgot úgysem lehet csinálni színházban.