Ha pedig Tolnai, akkor természetesen a Vajdaságban járunk, bár Kisinyov onnan elég messze esik. Ahogy a Vajdaság is egyre messzebb esik mindentől, még nem egy Szibéria, de nem véletlen, hogy Puskint sem oda, hanem Kisinyovba száműzte a cár. Talán a Rózsák megértéséhez ez a lehetséges út, a száműzetés, az otthontalanság vagy a sehol nem levés, és persze a hazátlanság metaforái körül tehetünk egy kört (amire az alkotók joggal mondhatnák, hogy „gondolta a fene”). Egy szerencsénk van: Tolnai világában azért otthon lehet lenni, és végül még szeretni is fogjuk. Persze nem a világot, hanem magát a darabot.

Mert ennyire görcsbe rándult gyomorral előadást még nem néztem végig. Nagyon óvatosan merem csak megfogalmazni, hogy ez a szavaktól mentes darab a vajdasági rögvalóságról szól egy nagyon kifinomult nyelven – mert ugyan mit lehetne még mondani? –, és jobb bele se gondolni, hogy azt állítja-e: ennyi volt. Lehet ezt ragozni, hogy a vajdasági magyaroknak annyi-e, vagy Szerbiának, ám ha valaki, akkor Urbán és a Kosztolányi Dezső Színház képes arra, hogy a camus-i egzisztencializmust átültesse a bácskai prérire.

A magyarországi recepcióban nem ritka, hogy e társulatot Pintér Béláéhoz hasonlítják. Van ebben valami, hiszen ha van szöveg, e szabadkai csapat is kegyetlenül kivesézi, ami Szerbiában, illetve a volt Jugoszláviában vagy a magyar–magyar viszonylatokban folyik. De a KDSZ ezzel az előadásával újabb csavart vitt be az egyébként a délszláv térségben „angazsált színháznak” hívott szcénába, mert szó nélkül beszél az agresszióról. Tudom, hogy túlzás (ám maga a színház is túlzás), de amikor a darabban baseballütőkkel verik az agyagot, nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez utalás az úgynevezett magyarverésekre (amelyek többnyire szimpla kocsmai verekedések). Ugyanakkor itt megvan az a kellő distinkció, hogy ne átpolitizáltan, ne csak és kizárólag az etnikai prizmán át nézzük mindezt.

Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a szabadkai bemutatón mellettem szerbek ültek, de ugyanúgy lélegzetüket visszafogva nézték a darabot, és a pazar látványon ugyanúgy meghökkentek, mint bárki más. Ez az előadás egyszerűen pompás, félek kimondani, de gyönyörű. Ahogyan felépül a látvány, végül már fáj. Egy szimpla kórházi ággyal indul, matrac nélkül, és plüsszebrákkal végződik, és megjelennek a Tolnai-féle motívumok: az agyag, a kolibrik, a festék, a cintányérokra pedig pörög az égből a só.

Miközben brutális jelenetek sorjáznak, a finom humor mégis ad egy kis enyhírt a nézőnek. Az meg főképp, hogy a színészek is magasan szárnyaltak, ha egy iróniával telített darabot egyáltalán lehet így dicsérni. Mivel mindenkit úgysem lehet kiemelni, tegyük meg ezt most egyikükkel, Béres Mártával. Jegyezzék meg a nevét.

Ahogyan arra az érdekességre is felhívnánk a figyelmet, hogy Urbán Andrást idén Nagybecskereken az Avantgárd Hagyománya díjjal tüntették ki. Avantgárd és hagyomány? Paradoxonnak tűnik, de ma már nem az.