Az utolsó esély
Kodály Zoltán és Bartók Béla az elmúlt évszázad első felében szisztematikusan lemezre vette a magyar nép muzsikáját, ezzel tehát meg is volnánk, lehet dalolni – nagyjából ezt tanultuk az elemi iskolában. Kodály és Bartók valóban rengeteget tett a tradíciók megőrzéséért, de például Vikár Béláról nem sok szó esett, pedig ő volt az első ember Európában, akinek eszébe jutott, hogy a népzene gyűjtéséhez, dokumentálásához fel lehet használni korának legújabb találmányát, a fonográfot.
1895-ben kezdte nagy országjárásait, és az 1900. évi párizsi világkiállításon már több mint háromezer magyar népzenei dallamot tudott bemutatni az érdeklődő közönségnek. Alapfokon arról sem meséltek túl sokat, hogy a gyűjtés Bartókék után is tisztességes elánnal zajlott, sőt az 1970-es évek elején addig soha nem látott lendületet kapott: az akkor induló nagyszerű táncházmozgalomnak köszönhetően városi fiatalok százai lódultak neki a szűkebb vagy tágabb magyar vidéknek ismeretlennek remélt melódiákat keresni, kézből kézbe kapni a zenélés, éneklés tudományát.
Nem a kutatás berkein belül mozogva gyűjtöttek, hanem civil felbuzdulásból, amatőrként. Ez a körülmény viszont – tekintve, hogy a következő szűk két évtizedben ezek a fiúk-lányok az addig felhalmozott dokumentumok többszörösével gyarapították az archívumokat – igazán nem lényeges. Noha a határokon 1990 után jóval könnyebb volt keresztüljutni, mint korábban, a lendület az 1990-es évek elejére alábbhagyott – idézi fel a Hagyományok Házának munkatársa, Agócs Gergely néprajzkutató.
Persze a gyűjtés később sem állt le, de már a táncházmozgalmisták is érzékelhették: a mai Magyarország területén vészesen beszűkültek a perspektívák. Agócs – aki maga is sokat gyűjtött – ezt így összegezte: a hagyományos népi kultúra, beleértve természetesen a népzenét, olyasfajta exponenciális görbeként viselkedik, melynek értékei a civilizációs folyamatok terhe alatt egyre alacsonyabb szintet mutatnak, de a nullát soha nem érik el. A gyűjtés indulásától a végső hanyatlás kezdetéig nagyjából 2500 dallamtípust és annak mintegy 300 ezer (!) változatát sikerült elmenteni, de míg korábban a változatok száma nőttön-nőtt, az utóbbi néhány évtizedben alig-alig változott.
Az első támadásokat a tradicionális kultúrára a világpiac kialakulása nyomában haladó globalizáció mérte. A folyamatot az áram bevezetése, majd a szövetkezetesítés, aztán a televíziózás és az audiovizuális média elterjedése tetőzte be. E változások és újdonságok miatt a hagyományaikat addig megtartó archaikus közösségek is lassan darabokra hullottak. A magyar faluban ma már nem énekelnek se esküvőn, se halottvirrasztáskor, se máskor, már csak ezért sem könnyű bármit feltárni. Már az öregekre sem lehet számítani: a mai magyar hetvenévesek nem citerázó bácsikák, éneklő nénikék, hanem a beatgeneráció tagjai; Illést hallgattak magnóról, a keményszárú csizmákat felváltották a fekete lakkcipők, magyarul a falvakban is megjelent a popkultúra.
Mindeközben a magyar nyelvterület peremvidékein sok minden konzerválta a hagyományokat. Más jelentése volt a népdalokban is testet öltő identitásnak, a média is más nyelveken, más tartalmakat közvetített, de például a felcsíki székely falvakban a nyolcvanas évek elejéig még áram sem volt. Különösnek tűnhet, de sokszoros tapasztalat: a horvátok, szlovákok, románok máig kitartóan dalolnak minden közösségi eseményen. Hogy mi miért nem? Agócs szerint a globalizációs folyamatok Magyarországon valamiért kivételesen magas hatékonysággal működnek, ráadásul a honi média, ugyancsak érthetetlen módon, hosszú ideig egészen elképesztően negatív módon viszonyult a hagyományokhoz. Másfelé kellett hát tekinteni. Mindenekelőtt Erdélyre, ahol a modernizáció később, lassabban hatott, mint nálunk.
A gyűjtési esélyek azóta ott is vészesen lecsökkentek, de egyes területeken – főként a Mezőségben, Kalotaszegen és Csángóföldön – még mindig találnak értékes dallamváltozatokat az időnként nekiinduló kutatók és a táncházmozgalom megmaradt önkéntesei. Érdekes: a legtöbb magyarországi magyar nemében a régi szép titkok legfőbb őrzőjeként tisztelt Székelyföld a viszonylagos polgárosodás okán jó ideje jóval kevesebb meglepetéssel szolgál, mint a sorolt régiók. De a (szempontunkból) jó adottságú településeken is látszanak már a romlás virágai, eltűnőben a hangszeres zene, aminek fő oka a tradicionális hangszerek eltűnése; a tekerőt és a dudát elektromos gitár és szintetizátor pótolja.
Lehet, hogy a dallamok ideig-óráig ezekkel az instrumentumokkal is megmaradnak, de ez már egy más világ. Az utolsó túlélők azok a helyek lesznek, ahol a helyi zenekar felkészültsége, hagyománytisztelete, hozzáállása okán ki tudott törni a helyi keretek közül, ahogy az például a Magyarpalatkai vagy a Szászcsávási bandának sikerült. Őket sikerült bekapcsolni a magyarországi táncházak vérkeringésébe, sőt, e csatornák nyomvonalán haladva, az utóbbi bő két évtizedben egész Európát bejárták, és muzsikájukkal eljutottak a tengeren túlra is. E falvakban, de helyenként másutt is, a helyi zenészek világjárásának köszönhetően visszaépült a régi népzene presztízse.
Őrzés-védés
Nemcsak a gyűjtés, hanem a meglévő anyag megőrzése is feladat, a XX. század technikai színvonalán rögzített archiválási módok nem időtállók, számos gyűjtemény ma már nagyon rossz állapotban van. A Hagyományok Háza megalakulásakor jött létre a Lajtha László Folklórdokumentációs Központ. Az audiovizuális archívum azóta több magángyűjteménnyel gyarapodott, és ma is napirenden van további gyűjtemények megvásárlása. Ezzel párhuzamosan zajlik a népzene-, néptánc- és egyéb analóg folklórfelvételek digitalizálása, katalogizálása. A különféle hangzó- és videokiadványok, illetve módszertani segédanyagok könnyen hozzáférhető, interneten is közzétehető formátumokra konvertálva a Folklór Adatbázisban kerülnek a netre.
Önkéntesek kerestetnek
A Magyar Néprajzi Társaság (MNT) útjára indította pályázatát fő partnerével, a Néprajzi Múzeummal és társkiíróival. Egyéni és csoportos önkéntes néprajzi gyűjtők, néprajzkutatók, pedagógusok és gyermekek pályázhatnak a hagyományok és a jelenkori élő kultúra dokumentálásával, gyűjtésével, feldolgozásával. Az MNT a magyar néprajztudomány legrégebbi intézménye (1889). A Társaság Önkéntes Gyűjtő szakosztálya fél évszázados tevékenységet tudhat maga mögött. A szakosztály által 2012-ben alapított Tradíció Pályázat célja az utánpótlás biztosítása és a néprajzi gyűjtőmunka előmozdítása. Feladata az önkéntes és hivatásos gyűjtők munkájának ösztönzése, eredményeik felszínre hozása, egyének és közösségek aktivizálása a hagyományok és a jelenkori élő kultúra dokumentálásában, gyűjtésében, mentésében és megismertetésében.
