'A közönségfilm kiment a divatból'
− 2004-ben alapította meg a HiFilm nevű produkciós cégét. Gondolom, nem a nagy üzlet reményében.
− Nem üzleti döntés volt, hanem életmódbeli, és természetesen nem bántam meg. De még mielőtt megalapítottam volna a saját cégemet, tizenegy évig dolgoztam mint executive producer a Domino Films nevű független irodánál. Ez idő alatt nem egy román rendező filmtervét segítettem, míg csak az egyik tulajdonos közölte, hogy nem akarja tovább vinni ezeket a terveket a cégen belül, mert nem igazán rajongója az efféle moziknak. Választhattam: vagy életem végéig maradok executive, vagy kockáztatok. Egyszer elhívott vacsorára egy izraeli operatőr, akivel egy reklámon dolgoztam, beleegyeztem a rövid randevúba egy forgalmas étteremben. Aztán óriási meglepetésemre azzal állt elő, hogy pénzt akar nekem adni, hogy elindítsam a saját cégemet. Azt mondta, hogy ez befektetés. Igaza lett: három hónap alatt vissza tudtam adni a kölcsönt, ami már csak azért is mázli volt, mert csak az első évben tudtunk profitot termelni. De legalább nem unalmas az életem.
− Mit gondol, egy producernek mennyire kell beleszólnia az alkotói folyamatba?
− Kreatív producerként nem dolgom alakítani a művészi folyamatot, de nem is csak pénztáros vagyok. Úgy definiálnám: kreatív és találékonymódon meg kell oldanom, hogy az alkotó létrehozhassa a saját vízióját. Nem akarom ráerőltetni senkire sem az akaratomat. Ha annyira motoszkálna bennem efféle közlésvágy, akkor biztosan én is nekiállnék rendezni, de erről szó sincs. A producer akkor jó, ha alázatos tud lenni olykor. Legalábbis egy kelet-európai.
− Mennyire nehéz önt meggyőzni? Elképzelem azt a szituációt, amikor Radu Jude megkörnyékezte A legboldogabb lány a világon című forgatókönyvével. A sztori ugyanis az, hogy van egy lány, aki száz percen keresztül ugyanazt a mondatot fogja kántálni…
− Radu Judét tizenhárom éve ismerem, közeli barátok vagyunk, ő bármilyen filmtervvel megkereshet. De ha valaki ismeretlen jelentkezik, akkor is az ember a legfontosabb, hogy van-e köztünk kémia. Maga a konkrét projekt csak ezután jöhet szóba, még akkor is, ha a világ legjobb forgatókönyvét teszi le az asztalra. Egyszóval olyan emberekkel szeretek együtt dolgozni, akik pontosan tudják, mit akarnak.
− A szaksajtóban már bevett frázis a román új hullám. Ön szerint van ilyen?
− Új román mozi van, de új hullámról mint egyfajta egységes kulturális mozgalomról nincs szó, nincs semmiféle közös nyilatkozat vagy kiáltvány. A rendezők nagyon erős személyiségek, de mást és mást gondolnak a moziról. Egyikük jobban szereti Cassavetest, míg a másik inkább Godard hatása alatt áll. A vitathatatlan közös pont és nagyrészt a siker kulcsa Razvan Radulescu forgatókönyvíró. Ha ő nincs, akkor nincs új románmozi sem. Ugyanakkor a színészek és a technikusok profizmusa mellett sem szabad szó nélkül elmenni, a mozi ugyanis csapatmunka.
− A szakírók szerint a társadalomkritikai szemlélet is közös a román filmekben.
− De vannak magyar rendezők is, akikre jellemző ez: Mundruczó Kornél vagy Hajdu Szabolcs.
− Igen, az előbbi Romániában született, az utóbbi román színészekkel dolgozik.
− Mi meg magyar pénzből forgatunk. Ha nem lett volna Vágási Emőke, aki beszáll a locarnói fődíjas A legjobb szándékba és most nemrég a Roxanne-ba, akkor ezek a filmek valószínűleg sosem készültek volna el. Kelet-Európában koprodukciók nélkül lehetetlen fennmaradni. Az Európai Filmakadémiától most kapott elismerés nem is nekem járna igazából. Sokkal inkább Emőkéé meg az összes többi társproduceré, akikkel eddig együtt dolgoztam.
− Harcosnak tartja magát? Amikor az idén megkapta az Arany Medvét az Anyai szívért, a nyilvánosságot arra használta fel, hogy kőkeményen beszóljon a román kormánynak. Ha magyar producer tett volna ilyet, akkor nálunk biztosan árulónak titulálták volna. Különösen, hogy nem sokkal később le is váltották a román filmközpont vezetőjét.
− Nézze, nem vagyok egy amazon, de a harcra rá vagyok kényszerítve. Ugyanakkor az is biztos: sokan eddig sem rajongtak értem. Romániában a Berlinale óta sem lettem kedveltebb. Mindenki azt hiszi, hogy a román filmesek a nagy világsiker közepette úgy élnek, mint a királyok, de elképesztően nehéz helyzetben vagyunk. Megtehetném, hogy hallgatok, de én nem magamért harcolok, hanem a fiatalokért. Ha nem állunk most ki, akkor a következő filmes generációnak esélye sincs a túléléshez. Ahhoz, hogy a csúcson tudjunk maradni, az utánpótlás elengedhetetlen.
− Magyarországon talán csak Tarr Béla vállalt fel efféle konfrontációkat, de amint a szakma kihátrált mögüle, külföldre távozott, és háttérbe vonult.
− Pedig a magyarokat sokkal harcosabb embereknek tartottam, mint saját magunkat. Ezért is volt igazi meglepetés, amikor 2011-ben a berlini Collegium Hungaricumban tartott első nyilvános beszélgetésen a magyar producerek nem igazán szólaltak fel. Értem én, hogy most többen azt mondják, „működik a rendszer”, viszont azt nem, hogy mi volt a konkrét probléma a korábbival. Pont a korábbi magyar rendszer önkormányzatiságát vettük alapul a román filmtörvény megalkotásánál. De ami még ennél is zavarba ejtőbb, hogy nem igazán látni, hogy tulajdonképpen mi a koncepció az új magyar filmek kapcsán. Ha az az elvárás, hogy több „közönségfilm” készüljön, akkor nagy a probléma, hiszen a piac megváltozott. Ráadásul olyan modellt akarnak piaci alapokon most sikerre vinni, amely körülbelül húsz éve kiment a divatból. Csak meg kell nézni, hogy milyen művek készülnek most Hollywoodban.
− Ahogy Magyarországon, Romániában is probléma, hogy a mozikban szinte senki sem kíváncsi a hazai filmekre?
− Nem hiszem, hogy az a baj, hogy a magyarok vagy a románok nem kíváncsiak a saját, illetve az európai filmekre. Egyszerűen nincsenek meg a módszereink, hogy kellőképpen tudatosítsuk, mikor kerülnek ezek a művek a mozikba. A forgalmazás épp óriási változásokon megy keresztül, a régi világot már nem hozza vissza semmi. Hogy mi a jövő, az jó kérdés. Ha tudnám a választ, nagyon gazdag ember lennék.
