Makovecz Imre és a tiltott gyümölcsök
Csak véletlenszerűen szemezgetek az idei cikkeim között. Mint építészkritikus lassan 15 éve térek be kisebb és nagyobb települések ismert vagy ismeretlen utcáiba és tereire, hogy ráakadjak arra az új épületre, amelyről írni akarok. Már a tekintetemnek is kialakult ez a kereső funkciója: akaratlanul is az újra fókuszálok, a sok használtszürke között messziről kiszúrom a friss formákat és színeket. Ez alapján ítélni azonban illúzió: választottjaim, a frissek és a kivirítók még a névtelenül újak között is csak kivételek maradnak, a nagy szürke massza szinte észrevétlenül nyeli őket magába.
Az építészeti rétegek úgy rakódnak egymásra, mint a töltött káposzta töltelékei – és a végén itt is csak a Nagy Egész számít. Akkor tehát ebben a szellemben 2013-ról… Miközben a figyelem fókusza mindig az új épületekre irányul, a leselejtezett belvárosi bérházakban szinte mellékes rendszerhibaként elindultak a romkocsmák. Hasonló furcsaság volt az idén tízéves A38 is, az ipari szocreál és minimáldizájn találkozása egy uszályhajón. Aztán ezekből a mellékesekből lassan Budapest egyedi és mással összetéveszthetetlen kulturális központjai nőtték ki magukat.
Először csak bulizó fiatalok szavaztak a lábukkal, majd egyre nőtt a figyelem, amikor szaporodni kezdtek a lelkes külföldi cikkek sőt díjak – tavaly a Lonely Planet olvasói az A38-at szavazták meg a világ legjobb klubjának. És minden hazafias nekiveselkedés nélkül lett országimázsképző hely a Kazinczy utca – ugyanezen a szavazáson a romkocsmarangidős Szimplakert a harmadik lett. És ez, a régit speciálisan újrahasznosító stílus hamar elérte a mainstreamet is – nem kell tehát mindig újat építeni.
Nem véletlenül lett az én idei kedvencem is egy építészeti talált tárgy, a Bolyki Pincészet Egerben, amit elképesztő sziklafalak között, egymás melletti, régi kőfejtőudvarokban és a város valahai szemétlerakója helyén alakítottak ki parkszerű borkatlanokká. Az év másik nagy „dobása”: kormányhatározat Makovecz Imréről. Ez nem vicc, a 2011-ben elhunyt építész életművének gondozásáról szóló határozat a Magyar Közlönyben is megjelent. Eszerint ő már nemcsak egy építész, hanem Az Építész, akinek jövőre monográfiát, reprezentatív kiállítást kell majd kapnia, összes eddigi alkotásából műemlék lehet, sőt a kormány hátrahagyott terveit is elővenné, hátha valami még megvalósítható.
Makovecz Imre valóban különleges egyénisége volt a magyar építészetnek, a kultúrában azonban mindeddig nem volt szokás kormányhatározatokkal meghatározni, hogy ki és miért válhat a magyar kultúra közös értékévé. Az úgynevezett kanonizáció furcsa, szeszélyes és főleg demokratikus folyamat, semmiképpen sem hatalmi szóval és néhány órás kormányüléseken döntenek róla. Ezzel a politika legfeljebb csak arra erősít rá, hogy nem a szakma és az építész Makovecz számít, hanem csak a politikai elkötelezettség.
És innen már csak egy lépésre van a Makovecz-stílusban épülő felcsúti, meg a többi stadion. Puskás-Népstadion, Debrecen, Felcsút, Fradi –2013 a stadionépítészet éveként marad majd meg. A stadionok látványos (és költséges) elemei a hatalmi reprezentációnak, miközben nem eleve az ördögtől valók. Akad számos olyan ország, ahol a stadionok nemcsak hetente egyszer, egyetlen ünnepi alkalommal megtelő, kivilágított fotóillusztrációk, hanem igazi multifunkcionális, városi terek – boltokkal és szórakoztató egységekkel.
Nálunk, ha jól tudom, csak az ETO győri stadionja épült – amúgy saját pénzből – ilyen szempontok szerint. Ismétlődni látszik mindaz, ami a Nemzeti Színház mindenáron való erőltetésével egyszer már megtörtént: elvi kérdés lesz belőle, ami már nem tűr szakmázást és a jövőbe néző józan mérlegelést. Az átadás után majd elmúlnak az ünnepek és marad egy költségzabáló valami, bizonytalan finanszírozási távlatokkal. A leglényegesebb persze mindig az árnyékban marad.
2013-ban újabb városházák, bíróságok és egyetemi épületek átadásával – észrevétlenül ugyan, de annál kitörölhetetlenebbül – gyarapodott az úgynevezett uniókompatibilis építészet. A Bauhaus hagyományait követő, szikáran funkcionalista közintézmény-építészet nálunk ma a leggyakoribb modernizmushordozó. Velőtrázó újdonságokat nem ígér, viszont megbízhatóan egyenletes színvonalú. És persze nem annyira emlékezetes, mint 2013 slágere, a trafikdizájn: a kétes barna színezet, a szexboltokra hajazó, „tiltott gyümölcs” felejthetetlen bája.
