Folyvást hitelesítve Vayer Lajos professzorunk emlékiratait, amelyek szerint kibírható idők az ötvenes évek Szépművészeti Múzeumában csak akkor voltak, amikor Redő Ferenc volt ott a főigazgató. Akkor, ötvenkettőben Redő harminckilenc esztendős volt, még csak főiskolai műtörténet-stúdiumokkal sem ellátott, szabadiskolát járt festő, de nem az az egyetlen képtelenség, hogy egyszerre lett Szilágyi János Györgynek, Genthonnak, Balogh Jolánnak, Piglernek – a szakma legnagyobbjainak – a főnöke.

Még csak nem is az, hogy egy feljelentgetős párttitkárral szemben kellett hárítania templomba járással vádolt tudósok ügyében. Az 1913-ban született Redő Ferenc, akárcsak a nála egy évvel idősebb Örkény hőse, végigtapasztalta/élte a magyar huszadik század minden abszurditását. Életpályája szabálytalanul is törvényszerű, nem ő volt az egyetlen, akit a kistulajdonos-kisgyáros családból térített némi oldalági családi hagyomány, majd a hazai zsidósors, a többszörös munkaszolgálat a kommunista mozgalom felé.

Elmondhatta – levelek formájában írt önéletrajzában elmondja –, hogy miután majdnem belehalt tífuszba, éhezésbe, fagyba és bánásmódba a keleti fronton, még lehetett a bori munkatábor lakója, hogy aztán jugoszláv partizánjelöltként érkezzen Szegedre, és kommunista párttagként vonuljon be a fővárosba szovjet uniformisban.

A történet itt kezd művészettörténetivé válni. Mert érdekes-színes epizódokat olvashatunk az előzményekről, az Aba Novák–Iványi Grünwald-szabadiskoláról addig is; kivált Aba Novákról, a mesterről, akire – hinnünk kell nekik – Redő nem egyetlen baloldali volt tanítványként emlékezik rajongva. Izgalmassá ezek a gyermekeihez címzett levelek mégis akkor válnak, amikor a levélíró a művészeti közélet és politika sűrűjébe kerül cselekvő tisztségviselőként. Pártmunka, pártközpont, osztályvezetés Révai minisztériumában, Szépművészeti Múzeum.

Ugyanez a magyar művészethistóriában azt jelentette, hogy a művészcsoportosulások felszámolása, egységesített művészszövetség, a szovjet festészet példakiállítása, I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, szocreál. Majdnem olyan áttekinthetetlen, értelmetlen és kíméletlen újabb vérzivatar a művészetnek, mint előtte a háború. De bármennyire reménykedtünk is, a főhős-szerző nem végezheti el azt a feltáró, lényegig hatoló, részleteket összefüggésekbe rendező munkát, amelyet a korszakkal kapcsolatban a műtörténetírásnak már évtizedek óta el kellett volna végeznie. Korjellemzést azért kapunk.

Az epizód, amely szerint a minisztériumi tisztviselőt elhurcolja a hatóság, mert megnyitás előtt nem engedi be a Műcsarnokba a szovjet távirati iroda tudósítóját (ez akkor Révaiig jutó „diplomáciai botrány”), gyenge párttag művészek hatalmaskodásai, a teremőr-párttitkár a Szépművészetiben csak-csak adalék a majdan megírandóhoz. Redő könyve memoár. Élvezetesen, olykor felkavaróan, végig emelkedett kedéllyel megírt emlékirat, némiképp pikareszk regény. Legalábbis az utóbbi huszadik századi változataira erősen emlékeztet a makacsul ismétlődő fordulat, hogy hőse mindig vissza akar térni eredeti hivatásához, a festéshez, de ebben mindig megakadályozza hol egy munkaszolgálat, hol egy világháború, hol egy újabb pártfeladat, ha más nem, egy szaklektori funkció.

Csak a címbeli ötvenet követő újabb félszázad vet ennek véget. Pontosabban a tisztesség: „Amikor rájöttem, hogy az egész struktúra rossz, hogy egy országban nem szabad a művészetre vonatkozó minden anyagi hatalmat egy testületre bízni, akkor beláttam, hogy változtatni nem tudok, és 1963-ban lemondtam.” Így történt, hogy Redő Ferenc megbecsült festő- és gobelinművészként halt meg tavaly, kilencvenkilenc éves korában.

Balassi, 234 oldal, 4200 forint