Az apák hegedűje
A kissrác óvatosan megközelíti, majd a barna vászontokon keresztül megpengeti a húrokat. Nagyon tetszik neki, amit hall, hamarosan azt is fölfedezi, hogy a tokot összetartó zsinórokat meglazítva, még könnyebben hozzá lehet jutni a különleges hangokhoz. Ekkor azonban közbelép a mama, és egy szolid saller kíséretében tudatja a gyerekkel, hogy az bizony nem játék, hanem a család kenyerének forrása.
A szülők hamar megegyeztek, ha a gyerek gitározni akar, hadd gitározzon. Az édesapa, idősebb Kathy Horváth Lajos Európa leghíresebb dzsesszistái közé tartozott, akárcsak nagybátyja, Horváth Sándor. Mivel otthon négy fiúgyerek volt, ezért a hangszerek nemcsak az utódok művészi fejlődését segítették, hanem egyenes arányban csökkentették a nappaliban zajló foci- és birkózómeccseket is.
A négy fiú választhatott egy-egy hangszert magának. S bár az első élmény a gitárhoz fűzte, Lajos a hegedű mellett döntött. Hatéves volt, amikor apját egy otthoni gyakorlás során megrázta a rosszul szigetelt elektromos gitár, onnantól kezdve alig vette már a kezébe, ekkor váltott hegedűre. Rengeteget gyakorolt, a fiát pedig teljesen megbabonázták az otthon hallott Paganini-etűdök. Bár imádta a hegedűt, nem bírta elviselni, hogy a tesók jobban játszanak a saját hangszereiken, mint ő.
Így tanult meg a gitár mellett hárfázni, furulyázni, zongorázni, cimbalmozni, brácsázni és minden egyéb elképzelhető hangszeren. Ez döntő hatással volt a karrierjére: a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően gyakorlatilag bármilyen hangszeren tud improvizálni egy háromtételes darabot, egy szonátát, úgy, hogy a közönségnek fogalma sincsen arról, hogy rögtönzést és nem előre megírt művet hall. Az improvizáció fontos szerepet tölt be Kathy Horváth Lajos művészetében: az újszerűt, a váratlant, a konvenciók és az unalom elhajítását jelenti számára.
Tisztában van ezzel Szakcsi Lakatos Béla is, aki egy közös lemezfelvételük előtt a következő tanáccsal látta el: ne gyakorolj, mert csak elrontod! Aztán kigyulladt a piros lámpa a hanglemezgyár stúdiójában, ők pedig fejből hozták a variációkat Ligeti György, Kurtág György, Eötvös Péter és Pierre Boulez tiszteletére. A Fővárosi Roma Oktatási Kulturális Központot vezető Kathy Horváth szerint éles határvonal van az interpretátor, vagyis a csupán művek eljátszásával foglalkozó és a szerzőként is működő zenészek között. Mozart vagy Bach hatalmas művész volt, ám a ma emberének olyan újabb hangzásokra is van igénye, amelyek korunk fájdalmaira, problémáira reagálnak.
Az idén hatvanegy éves művész szerzőként ezekre válaszol: például arra, ha valakinek lelép a csaja egy másik fickóval, mert annak nagyobb BMW-je van. Vagy éppen aznap kirúgják a munkahelyéről. Vagy lerobban a kocsija, és összevész az autószerelővel. De az is lehet, hogy csak szimplán boldog. Amikor ott ül a koncerten, azt fogja érezni, hogy az ő mindennapi érzéseit, örömeit, bánatait mondja el valaki a színpadon.
Kathy Horváth számos mű szerzője, elég például a Cigányok a holokausztban, valamint az Alfa és ómega című nagyzenekari művet említeni, amelynek felvétele során minden egyes akusztikus hangszert a szerző maga játszott fel a lemezre. Ennek köszönhető, hogy az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia ez év végén beválasztotta rendes tagjai közé. A huszonnyolc Nobel-díjas taggal bíró szervezet indoklásában kiemelte, a zene történetében évszázadok óta nem volt példa arra, hogy ilyen mennyiségű hangszeren ilyen minőségben legyen képes valaki műveket létrehozni.
A művész úgy gondolja, az elismerés nemcsak neki szól, hanem a magyar kultúrának és zeneművészetnek is. A feladat adott: új generációk, szerzők kinevelése és a művészeti oktatás megreformálása. A zsenit ugyanis nem kell elnyomni és utánzásra kényszeríteni, hanem bátorítani kell, és teret, lehetőséget biztosítani számára. Így ő is önmaga lehet, és a közönség is újra a saját érzéseire találhat a művészetekben.
