Válaszok egy álkérdésre
Ennyit a nőiességről. Az Aquincum című temperán szétfeslett lábbeliformák szolgáltatják a fehéret a posztimpresszionista látomáshoz, a Kötéltáncosnő Szentendrén okkeres loboncú démon, de szó sincs valamiféle csak azért is keménykedésről, Anna Margitnál sem.
Öt szentendrei nő művészt gyűjtött össze a látványos-tartalmas kiállítás, jobbára egyszersmind művészfeleségeket, de a látogatót ez utóbbi nemigen érdekli, nem -nékkel és élettársakkal, hanem művészegyéniségekkel találkozik. Az Anna Margitszekcióban teljes pályaívvel, amely ritkán látott korai képekkel indít, és jut el – látszólag logikusan – a valóban kegyetlen, mondhatni megveszekedetten ítélkező hatvanas évekig.
Holott Anna Margit lágyan kubizáló csendéletet komponált még kilencszáznegyvenben is, nem hiába akasztotta mellé a rendezés Vaszkó Erzsébet hasonló és Braque-ot ismerő gyümölcsöstálját. A nyugtalanság és a lazított rend, ha valaki nagyon akarja, címkézhető ugyan női gyöngédséggel is, közelebb jár azonban a valósághoz az, aki asszonystátus helyett a háború előtti magyar világ és magyar művészet állapotára emlékezik. A korra, amelyben az idősebb festőasszony óvatosan és kitartóan jut el az erdélyi karámok és fenyvesek lényegre tömörített, mély ábrázolásától a Hegyek III. lélegző tektonikájáig (1938), csaknem a nonfigurációig.
Az utóbbit, Vaszkó férfiasan komor, szilárd, de nőiesen mély színekkel átlelkesített – sem nem férfias, sem nem nőies, hanem vaszkós – geometriáját ezúttal kevésbé mutatja a kollekció. A Macskajáték torlódó pasztellje, az Álom ugyancsak papírra komponált szárnyaló tragikuma csak az életművet közelebbről ismerőknek mutatja a hatvanas-hetvenes évek megújulásának fenségesen visszafogott kompozícióit.
A kiállítás apropója az a tény, hogy hárman a kiállítók közül 1913-ban születtek. Tekinthető azonban közösnek az is, hogy mind az öt művésznek generálisan és brutálisan avatkozott az életébe és az életművébe a század közepe táján két intervenció. Szántó Piroska, az egyik megünnepelt, köztudottan a szocialista művészcsoportból indult, sűrű, sötét Kofahajója, ez a hazai fedélközről készült monumentális jelentés ma is drámainak bizonyul. Annak persze, hogy festője a szocreál korszakban be- és kitiltassék, ez éppúgy nem lett akadálya, mint az előzmények az évjárattárs Anna Margit elhallgattatásának. Szántó virágteli, gyászos szürrealizmusa, haláltánc-erotikája is a hatvanas években keletkezett és jutott újra szóhoz, követve az errefelé közös, kényszerű periódusokat.
Ha mindehhez most fölfedezzük a finom, gyöngéd festőnek ismert Modok Mária monumentális Proletáranya képét és a nagyon hasonló társadalmi közeget mutató Családot a harmincas évtizedből, akkor végképp látnunk kell, hogy negyvenöt körül itt kataklizmás és visszavonhatatlan változások történtek minden életműben. Modok Czóbel-feleség lett, de megmaradt szuverén festőnek, Vajda Júlia, a harmadik tizenhármas, tragikus özvegy lett és életművet teremtett. Modok szűrten, majd mindinkább elvonatkoztatva távolodott a nagynevű élettárstól, Vajda Júlia a kezdeti Vajda Lajos-hatásokból kibontakoztatta csendesen nonfiguratív festészetét. Ötük közül egy sem volt múzsa vagy csak múzsa, a státuskérdés megmarad a tartalmas katalógustanulmányban.
