Kiegészítve és kifordítva folytatja a svájci író történelmi gondolatmenetét, moralizáló racionalizmusát. A darab mindegyik szereplőjéből kikandikál ugyanis a szerző XX. századi szelleme. Meghasadt személyiségek, akik kívülről is látják magukat. Szeretnének ésszerűen cselekedni, de rendre megadják magukat az irracionális szituációknak. Ebben lényegesen nem is különböznek. A három főszereplő valójában egyetlen pontban tér el: a hatalommal bírók, a királyok, az angol Földnélküli János, illetve a francia Fülöp nem is áltatják magukat azzal, hogy túlléphetnének a történelempolitika szabta korlátaikon, Oroszlánszívű Richárd fattyú fia – aki származása okán tényleges hatalomra sohasem tehet szert –, viszont hisz benne, hogy értelmeset, hasznosat, jót, a nép, az ártatlanok, a hatalmi marakodásban részt nem vevők érdekében valót cselekedhet. Ám minden terve, tanácsa visszafelé sül el. Még a véletlen is ellene van.

A Krúdy Kamarában az író csúfolódva moralizáló kedvét komolykodó látvány és igaz érzelmeket is sejtető játék szűri meg. A játszi szellemmel átitatott szöveget súlyos, már-már temetői pompa közepette adják elő. Fodor Viola díszlettervező vörössel szegett fekete falak közé egy hatalmas, szintén fekete és vörössel szegélyezett tárgyalóasztalt állított, a nézők hatalmas tükörrel néznek szembe. Komor méltósága lehetne e térnek, s benne Bianca Imelda Jeremias sötét, ironizáltan történelmi jelmezeiben élnek a szereplők. A fehérre festett arcokon egyre több a vér, bár nem a sajátjuk, hanem a fölösleges csatákban, az értelmetlen bosszúkban megölt ártatlanoké. A legtöbb vér természetesen a legjobbat akaró fattyú tar koponyáján tapad meg.

A címszereplő Petneházy Attila mintha folyvást a gonosz cselekedeteket elkövető uralkodó lágy szívét, érzékeny lelkét mutogatná, Vicei Zsolt francia rokona, kollégája és ellenfele szerepében pedig oly tüntetően választja szét a politikai kényszerűségeket a magánérzésektől, hogy mindkettőben álságosnak mutatkozik. Ilyés Ákos a fattyú veszedelmes jó szándékát okossággal és naivitással keveri. Kameniczky László nem nélküli, majd bölccsé vénült taktikusnak játssza az anyakirálynét. Nyomtató Enikő előadásában a Jánoshoz kényszerített, rút Izabellát áttetszően élettelennek látjuk, Éri-Kovács Zsanna pedig Kasztíliai Blanka szerelmét és nimfomán szenvedélyét jeges érzéketlenséggé hűti. Széles Zita elnyűtt királyi özvegyként törekszik fia trónigényét képviselni. Horváth Sebestyén Sándor hitellel adja a kevéssé fér fias francia trónörököst, Egger Géza és Lakatos Máté a két király személytelenül hűséges belső embereit állítja egymást jól kiegészítő párba. Koblicska Kálmán törékeny vénsége remekül ellenpontozza az egész történetben legnagyobbnak bizonyuló hatalmat a pápai követ alakjában. Külön szám Nagyidei Gergő a falánkul evőivó, vérszomjas Lipót, ausztriai herceg szerepében. Csodásan mutogatja az izmait, de még csodálatosabb, ahogyan minden alkalommal más és más módon rázkódik meg az elnyelt mérgektől. Hatalmas testén semmi sem fog, végül az annyira óhajtott csatában veszti el a fejét.

Nem a méreg öl, hanem a történelem.

Egger Géza és Koblicska Kálmán