– Az ördög miért egy fekete kutya?

– Ez a hagyomány az iszlámhoz kapcsolódik. A muszlim által hagyományozott Hádiszban a Próféta azt mondja, hogy öljétek meg a fekete kutyát, mert az maga az ördög. Több kutyás novellát is írtam – ennek a Hádisznak az értelmezése pedig a mai napig megosztja az iszlám tudósait. A könyv címadó novellája azonban nem igazán a fekete kutyáról szól, bár szereplője a történetnek. Itt az foglalkoztatott, mi kell ahhoz, milyen dolgoknak az együttállása, hogy egy racionális embert végül elragadjon egy fundamentalista narráció. S hogy miért ez a címe a novelláskötetnek? Mert mindenki érzi, hogy a dolgokban ott az ördög, de nem tudja pontosan, mi is az. Arra gondoltam, legyen valami konkrétumunk a világ rosszára, hogy az egy fekete kutya. Szeretem a metaforákat.

– A magyar irodalomban egyáltalán nincs – Rejtőt most hagyjuk ki – hagyománya a posztkolonialista irodalomnak.

– Azt hiszem, 2007-ben elkezdtem újraolvasni eredetiben azt, ami az egyetemen kimaradt. Teljesen véletlenül, egy alexandriai bolhapiacon került a kezembe Hemingway Winner Take Nothing című novelláskötete, amit a francia kulturális intézet helyi könyvtárából selejteztek ki. Egy kávézóban kiolvastam, és teljesen magával ragadott a prózanyelve. Nem anyanyelvem az angol, így sokkal inkább észreveszem a nyelvi megmunkáltságot, nem indul be a „mozi” az agyamban, nem vesztem el a szöveget. Óriási hatással volt rám, ekkor kezdtem el szépprózát írni. A posztkolonialista környezet adta magát, nem Európában élek, hanem a Közel-Keleten, a helyszínek így adottak voltak. A minimalista prózában és a csupasz történetmesélésben Hemingway, Carver lett az irányadó, míg a szövegek lírai feltöltését Kőrösi Zoltán prózájából tanultam. Nyilván hatással volt rám Forgács Zsuzsa szerkesztői munkája is az első négy, ebben a kötetben nem közölt novellában.

Jászberényi Sándor © Katona Csilla

– Hogyan fogadták a szövegeidet?

– Tudtam, hogy idegen terep ez a magyar irodalomban, de meglepően meleg fogadtatása volt ezeknek a szövegeknek a nagy irodalmi lapokban. De két év hallgatás után, 2011-ben, amikor azt gondoltam, hogy már semmi értelme sincs szépirodalmat írni, és a feladás határán voltam, Cserna-Szabó András, az akkor induló Hévíz prózarovatának szerkesztője, megkérdezte valamelyik kocsmában, hogy „ugye, még írsz?” Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor újra nekiálltam és véglegesítettem a nyelvet, amin meg akarok szólalni. Ez most úgy tűnik, szilárd és biztos. Sok történet van még ebben a revolverben, és az ujjam a ravaszon van.

– Az ilyen témákra, helyszínekre nagyon gyorsan azt a bélyeget sütik itthon: mi ez, ha nem egzotikus?

– Szerintem meg a témáim univerzálisak. A világ globalizálódott. Az egzotikus jelző giccsre utal, azt hiszem, ez nem jellemző a szövegekre. Morális problémák érdekelnek, az erkölcsi törvények, a törvények rendszere, mely meghatározza egy-egy ember reakcióit. Vagy éppen az, ha hiányzik ez a rend. Pilinszky mondja azt, hogy a jó ellentéte nem a rossz, hanem a semmi. Na, ez a semmi nagyon-nagyon érdekel.

– Ez az első prózaköteted, és már van olasz és amerikai kiadója is.

– Amikor készen lett a novelláskötet, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogyan tovább. Nem akartam részt venni a magyar „urambátyám” irodalmi rendszerben, az állami támogatásokban, pláne nem akartam egy kelet-európai kiadó kis barátja lenni. Magyarországon a nagy kiadók tulajdonképpen semmit nem kockáztatnak azzal, hogy kiadnak egy szerzőt, mert az állami támogatás gyakorlatilag fedezi a költségeiket. Az állami támogatásokat és díjakat azonban egy jól behatárolható körnek adják. Nem vagyok, nem is leszek ebben tag. Külföldön élek, külföldi kiadókkal, ügynökökkel találkoztam. Lett egy spanyol ügynököm, aki mindent elkövet azért, hogy minél több nyelven megjelenjek, ez a dolga. Az angol nyelvű megjelenést azonban furcsa módon egy magyar barátságnak köszönhetem: a fordítóm, Matt Henderson Ellis régóta él Budapesten idetelepült íróként, beküldtem a lapjába egy novellát, arra figyelt fel. Elkezdett foglalkozni a szövegekkel, lefordította őket, támogatott, biztatott. Csak és kizárólag ennek a barátságnak az érdeme, hogy most ugyanannál a kiadónál jelenek meg, ahol ő is az Egyesült Államokban. Innen kezdve Magyarországon megjelenni csak jó hecc. Nem is keresek vele semmi pénzt.

– Háborús tudósító vagy, előző könyved az egyiptomi forradalomról szóló gonzó-napló volt, ebben a fikciós könyvben pedig számos novellának olyan sztori az alapja, ami megtörtént veled. Mennyire kell neked a valóság, hogy irodalom legyen?

– Nem tudok olyasmiről írni, amit nem éltem át, vagy nem tudom a tőlem telhető leghitelesebben visszaadni. A Budapest–Kairó tényregény, csomó dokumentummal megtámogatva, a Fekete kutya darabjai viszont kitalált történetek. Azt gondolom, hogy a fikció ott kezdődik, amikor a véletlenek, az események valamilyen értelmes láncban kapcsolódnak össze, amikor megszületik egy magasabb szintű rendszer. Mondjuk úgy: lehetővé válik a világ értelmezése ezen keresztül. Sok megtörtént elemmel dolgozom a novelláskötetben, jóval többel, mint az írók általában, de pont a fikciós részek emelik át ezeket a szövegeket irodalommá, nem a stílus. Én abban hiszek, hogy az irodalom elmond valamit az ember helyéről és szerepéről a világban, megtölti jelentéssel a dolgokat. Ez a fajta varázslás azonban csak a határvidékeken működik. Na, ott élek én.