Mintha az idővel lett volna rossz viszonyban Maár Gyula. Nem önkéntes alapon, rákényszerült. Mire elkezdte a főiskolát, addigra mások befejezték a második-harmadik egész estés munkájukat. Mire leforgathatta utolsó filmjét, eltelt harminc év a forgatókönyv megírása óta. Nem volt a saját korának gyermeke, ami, persze, azt jelenti, hogy nagyon is a saját kora gyermeke volt. Gyermeke, talán áldozata és mindenképpen hőse. Csak a saját kor nem vett róla tudomást.

Még most sem tudja mindenki, hogy amikor Pilinszkyt nézzük, ahogy lelkesen, cigarettafüstben, garbó pulóverben beszél, és szép, mint egy dohányzó angyal, Maár Gyula filmjét nézzük. Másokat meg tudott mutatni, saját magáért nem küzdött. Elfelejtettük az idők során, pedig ez a rendező feladata. Ő is néz, akárcsak mi, csak ő azt is tudja, mit néz. És segít, hogy mi is azt lássuk. Nem voltunk nagyon hálásak a segítségért. Egyetlen operarendezéséről írta Fodor Géza, hogy nagy hévvel elutasított, de soha nem elemzett előadás.

Így élünk. Ha valaki nem veregetteti a vállát, nem épít műalkotásokból talapzatot saját szobrának, azt nem fogjuk körbeugrálni. Filmek, képek, színházak, szavak – hány fronton kellett volna még megtámadnia közönyösségünket? Talán csak az idővel volt rossz viszonyban, most is csöndben lépett ki belőle, karácsony előtt, amikor nem foglalkoznak vele. Ha lesz időnk, észrevesszük, mit veszítettünk.