S mielőtt abba a gyanúba keverednék, hogy e fenemód dicsérőre sikeredett kezdőmondatra Jászberényi annyival szolgált volna rá, hogy biztosan „haverok” vagyunk, s „együtt mozgunk a belterjes irodalmi életben”, sietek gyorsan leszögezni: soha életemben nem találkoztam vele. Csak az írásaival. Az elmúlt években rendszeresen olvastam az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten született riportjait napi- és hetilapokban, még korábban verseit, majd elbeszéléseit irodalmi folyóiratokban.

Elmondhatom hát, hogy ezt az írót, pontosabban szólva, ezt az írói alkatot ismerni vélem, s van szerencsém tisztelni benne a született tehetséget, amely nem mindennapi élettapasztalattal, haditudósítói bátorsággal s nyílt, szókimondó írói természettel párosul. Az én szememben Jászberényi azon írók közé tartozik, akik nemcsak filozófiai stúdiumokon tanulmányozták a pőre emberi szenvedés, a „létbe vettetés” valódi természetét, hanem ismerik a maguk saját belső poklát, sőt képesek megszólaltatni az ott élő démonokat is.

Bevallom, kiver a víz azoktól a kortárs magyar íróktól, akiket már egy kellően be nem fűtött szállodai szoba vagy egy elegáns kávézóban kissé langyosabban fölszolgált feketekávé is profetikus hangú ömlengésekre késztet az emberi élet hiábavalóságáról. Azoktól is idegenkedem, akiknek minden sorából érzem: tudnának miről mesélni, de hallgatnak inkább. Azaz éppen azt hallgatják el, amit csak ők tudnának megírni. Ők azok az írók, akik nem közölnek semmit, mindig csak az írást.

Jászberényi azonban nemcsak ír, hanem közöl, sőt hadd legyek helyette is patetikus: közszemlére teszi a szívét. Igaz, ő azt a bizonyos szervet nem szívnek hívja, nála ez érzelgősség volna, inkább azt mondja, nézzétek ezt az öklömnyi, véres húst: ez vagyok én. S figyeljetek csak, milyen közelre fókuszálok az én fix optikámmal. Mert ne felejtsük: Jászberényi nemcsak ír, hanem fényképez is, amivel nincs egyedül a magyar irodalomban, gondoljunk csak Nádas Péterre vagy Bartis Attilára.

A fix optika kifejezést azonban nemcsak azért használom, mert jól passzol a tárgyhoz, hanem azért, mert Jászberényi úgy ír, mintha sohasem cserélne objektívet: mindig ugyanaz az 50 milliméteres optika van előtte, amellyel nem lehet zoomolni, mint egy teleobjektívvel. A látásmódja és a fölvett pozíciója nem változik, a történésekhez egész egyszerűen olyan közel megy, hogy a lehető legélesebb rajzolatú képet adja ki a kezéből. A kötet tizenöt darab novellát tartalmaz, s némelyik ismerős lehet az olvasó számára, elvégre egyes szövegek az elmúlt években már megjelentek különböző irodalmi lapokban.

Jászberényi szikár, kemény, már-már fémesen rideg és szenvtelen hangot használ, az elbeszélő olykor lelketlen, szívtelen robotnak tűnik, aki úgy teszi a dolgát, mint egy gép, amelyet a gazdája ki- és bekapcsol. Éppen úgy fölfedezhető ebben a hangban Hemingway megjátszott macsósággal leplezett érzékenysége, mint az indulatos keserűségtől szinte szétrobbanó Camus magára erőltetett közönye – s nem véletlen, hogy a világirodalomból hoztam példát, elvégre a magyar prózában a „haditudósítói” szépprózának túl sok előzménye nincs.

„Háborús” íróink persze vannak (gondoljunk csak Márai Sándorra, Déry Tiborra, Zelk Zoltánra vagy Örkény Istvánra), de Jászberényi a maga afrikai és közel-keleti kötődésével az én szememben unikális jelenség. Igaz, arra azért nagyon kíváncsi volnék, hogy az Avraham Bogatirt megteremtő Kardos G. György mit szólna Jászberényinek a gázai övezetben játszódó novelláihoz. A tizenöt írás közül hatot tartok kiemelkedően jónak: A sivatagban reggel hideg van; Die Toten Reiten Schnell; Az ördög egy fekete kutya; Profi gyilkosok; A láz; Bevenni Trinidadot. Ezekben az írásokban a monoton, már-már mániákus reményvesztettséggel és kilátástalansággal küszködő elbeszélőnek olyannyira sikerül megemelnie a tárgyát, hogy remekírókhoz méltó katarzist idéz elő. A többi szöveg nem ilyen erős.

Sőt számomra a novellák sorrendje is problematikus, nem beszélve arról, hogy a kötet végén illett volna szószedettel segíteni az olvasót a muszlim világ szakkifejezései között való eligazodásban. Hiányolom azt is, hogy a kötetben nincsenek fotók Jászberényitől. Nem azért, hogy hitelesebbé tegyék az elbeszéléseket (jótállnak azok magukért), hanem azért, hogy emeljék a kötet művészi színvonalát. Egyszóval nem hibátlan ez a könyv, s a novellák minősége is egyenetlen – de azt mondom, bánja a fene, ha egyszer páratlan remekművek is vannak köztük! Elvégre tud nekem valaki olyan érző emberi szívet mutatni, amelyik ne lenne szabálytalan?

Kalligram, 196 oldal, 2500 forint