Nem volt szerencsém a cimborájával sem, ám hamarosan egy arra bicikliző kolléga hasznos információval kínált meg: – Sétáljon még ötszáz métert egyenesen, aztán a bal oldalon lesz egy múzeum. Nem biztos, hogy ezt keresi, de másikat nem ismerek errefelé. A bizonytalan útbaigazítás pontos volt: perceken belül megérkeztem a mindössze négy éve felhúzott épületben székelő Heartba, azaz a Herning Museum Of Contemporary Artba. A keresési folyamatot pedig csak azért elevenítettük fel, hogy újra jelezzük: a fiatalok tömegei Nyugaton sem táboroznak éjszakánként sátorral a kulturális intézmények bejárata előtt, hogy elsőként juthassanak belépőhöz egy esős délelőttön.

Még akkor sem, ha a jegyváltás fölöttébb indokoltnak mutatkozik. Mint akkor, amikor Piero Manzoni művészetére fókuszáló kiállítás látható az intézményben. Az 1933-ban született, s mindössze huszonkilenc évet élt olasz művész a XX. század különleges alkotóinak egyike. Az Arte Povera mozgalom és a konceptuális művészet előfutárának tekintik, akire nagy hatást gyakorolt kortársa, Yves Klein.

Ám nem feltétlenül a francia képzőművésztől nyerte az inspirációt legtöbb vitát, évtizedes disputákat kirobbantó műveihez. A herningi múzeum tárlatán is látható egy apró doboz, amelyben harminc gramm ürüléke pihen. Az olasz zseni kilencven edénybe helyezett el három-három deka „salakot”, és – a szó legszorosabb értelmében – aranyáron kínálta. Akkoriban ritkábban vásároltak tőle, de manapság százezer dollárnál is többet adnak a számozott konzervekért. Azaz a nemesfémnél is értékesebbnek mutatkozik a Merde d’Artiste, azaz A művész szara névvel ellátott munkája. Nem csupán a Mi a művészet és hol van a határa? című diskurzusnak ad tápanyagot, hanem megannyi egyéb kérdést vet fel. Nem meglepő, hogy az alkalmi látogató azon kapja magát: fertályórája bambul egy állítólag ürüléket tartalmazó tárolót.

S még csak nem is azon gondolkodik: valóban a vonatkozó anyaggal töltötték-e meg az edényt, továbbá egynek a felnyitása biztos válasz volna-e arra, hogy a többit is azzal bélelték ki, amellyel a kísérleti példányt. Manzoni abba a csöpp dobozba küldött ugyanis társadalmi ügyeket, elméleti felvetéseket, filozófiai dilemmákat. De sok más alkotásába is zárt szabadságfogalmat és társadalomkritikát. Például a lufiba, amelyet ő fújt fel, így a vásárló hozzájuthatott a művész lélegzetéhez. Az itáliai különc a tömegtermelés és a konzumerizmus ironikus és emblematikus kritikusává vált, miközben a tradicionális művészetfelfogást sem kímélte. Főként azért, mert úgy vélte: a művészet határai nem szabhatók meg. Volt, hogy „varázstalapzatot” készített, és aki megfordult a „bázison”, műalkotássá vált.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az itáliai utódok sokaságát inspirálta. Már csak azért is értékes a dániai intézmény kollekciója, amely a legnagyobb Manzoni-gyűjtemények egyike. De a művész alkotásai feltűnnek a londoni Tate Modernben vagy a New York-i MOMA-ban is. Herningben nem Manzoni az egyetlen világklasszis: a gazdag gyűjteményben fellelhetők Andy Warhol vagy Enrico Castellani alkotásai is. S meg is tekinthetők: a Manzoni és a dán Paul Gadegaard műveit felvonultató, márciusig látható tárlat mellett aktuálisan a Super 100 kiállítás nézhető meg, amely a múzeum saját darabjaiból álló válogatás.

E százasban megannyi igen nívós mű található, köztük olyanok, amelyektől szabadulni is nehéz. Mármint: bambulok a tükörbe, amelyből hatalmas disznófej türemkedik ki. Nézném magam, és sertést látok. Aztán odébb nézek, hogy mégiscsak saját képemre pillanthassak, ám tekintetem hamarosan az állatdarabot keresi, minekutána hiába nézem a tükröt, nem látom magam. Vagy éppen azt látom. Ez a dilemma pedig talán maga a művészet. S ha igen, akkor végül mindegy is, hol van a múzeum.