Nem mintha az író novellái, regényei, dokumentumprózája ne tükrözné a létező és megteremtendő orosz világról alkotott elképzelését. Ezek az esszék nincsenek belekényszerítve fiktív alakok, történések, a leírt valóság által meghatározott próza világába. Mi volt előbb? A konzervatív, vallásos gondolkodó, a világokat elhagyó és új, szent élettereket gondolatban teremtő utópista, vagy az író? Szolzsenyicin irodalmi műveit olvasva mindig azt éreztem, hogy ezeket a történeteket valódi humanista beszéli el, akit a diktatúra elsüllyesztett a maga poklának legmélyebb bugyraiba, s aki ott mégis az emberséget látta és láttatta.

Újra kellene olvasni a regényeket, a Gulag szigetvilágot, a hatvanas években megszületett megrázó erejű novellákat. Kiss Ilona szerkesztő ízelítőt kínál a gondolatáradatból, amelyet Szolzsenyicin élete utolsó évtizedeiben leírt, kiadott. Az író még száműzetése előtt írta meg terjedelmes levelét a Szovjetunió vezéreihez. Ebben a terjedelmes politikai üzenetben kibontja világképét, s arra próbálja rávenni az SZKP Politikai Bizottságát: lépjenek az általa követendőnek tartott útra.

A kiindulási pont Szolzsenyicin meggyőződése, miszerint a világ, mindenekelőtt a Nyugat teljes és végleges válságban van. A másik ilyen tétele, hogy Oroszország rettenetes sorsáért a nyugati példa követése okolható, kezdve a XVII. századi egyházi reformmal, amikor az államhatalom hadjáratot kezdett az óhitűek (raszkolnyikok) ellen, folytatva Nagy Péter nyugatosító reformjaival, s a többiekkel, ami következett.

A nyugati befolyás és az idegenek átkos szerepe az oka a forradalmaknak s a bolsevikok uralmának, a sztálinizmusnak. Az író azt javasolja a kommunista vezetőknek, hogy szakítsanak az „eszmével” (marxizmus–leninizmus), mert akkor elkerülhető lesz az összecsapás a kínaiakkal, ha nincs ideológiai vita velük. Szolzsenyicin „levelében” a nyugati értékrenddel, a nyugati eszményekkel és a romlott nyugat-oroszországi területekkel való szakítást is javasolja. Az oroszok inkább lakják be, gyarmatosítsák, tegyék magukévá a romlatlan északkeleti, ritkán lakott területeket.

Amelyekre – vélte – Kína is pályázik. Szolzsenyicin rögzült eszméje egy ilyen nagy újrakezdés, visszatérés. Visszatérés a régi reform előtti ortodoxiához, a tiszta falusi élethez, a kis közösség világához. Az egész esszékötetben vissza-visszatér ez a gondolat. A vágy a régi módon vallásos romlatlan ország iránt. Súlyos mondatai, próféciái fenyegetőek, de nem valósultak meg. Kína és Oroszország nem ugrott egymásnak, a Nyugat bukása sem következett be. Az írások a Nyugat romlottságáról, a szabadság/szabadosság kártékonyságáról szólnak. De vajon hogyan tudta meggyőződését összeegyeztetni azzal, hogy elfogadta a Nyugat demokratáinak szolidaritását?

És elfogadta az orosz liberális demokrata ellenzék kiállását. Szolzsenyicin azért Nyugatellenes, mert nem tud azonosulni az ott tapasztalt életformákkal. Idegen tőle a választék bősége és a választás szabadsága. Amikor a szovjetkor utáni időszak „demokráciájáról” ír, viszolyog a jelenségtől, viszolyog a pártok megjelenésétől. Mondhatnánk, neki volt igaza, hiszen az orosz választók is elutasították ezt a torzan született, de valamennyire azért liberális modellt. Az író utálkozva szól az orosz értelmiségről, az orosz városokról, s kedvtelve elmélkedik arról, hogy az orosz „nép” milyen könnyen elzüllik. Az esszékből összerakható ideális orosz nemzetjövő: bezárkózó, vallás-egyház által vezérelt önkényuralom.

Ezt igényli szerinte az orosz néplélek. Megkülönbözteti ugyanakkor az oroszt az oroszországitól. Az esszék alapján viszont az írót nem vádolhatják rasszizmussal. Azt nem titkolja, hogy szerinte „Oroszország az oroszoké”, nem pedig az ott élő csuvasoké, kalmüköké és más népeké. A vallásospatrióta hit lehet szerinte, ami megtartja orosznak az amúgy is fogyó és az iszákosság betegségével sújtott népet. Legyetek „mélyoroszok”, üzeni, s a szerkesztő nem véletlenül tette a kötet címévé az utolsó esszét: Orosznak lenni vagy nem lenni. A kötetben sokszor felbukkan az író panasza: nem hallgatták meg, indokolatlanul megszüntették rendszeres tévés felolvasásait.

Jelcin és Putyin állama nem tette őt meg az új Oroszország prófétájává. De azt látjuk: tanításait, ha felületesen is, de használják. Volt pártfunkcik és KGB-tisztek hányják a keresztet minden lehetséges alkalomkor, a nagyhatalmi eszme újra virágzik, s ahogy Szolzsenyicin sem hitt az ukránok és fehéroroszok kiválási jogában, úgy a mai politika sem mondott le a „szláv közel-külföldről”. Szolzsenyicintől jobb szépprózát olvasni. De az, akit érdekel, hogyan épít valaki régi anyagokból, szedett-vedett viszolygásokból eszmerendszert és miként retusálja magát meg nem értett prófétává, nyugodtan lásson hozzá.

Fordította: Kiss Ilona és Bagi Ibolya. Európa, 285 oldal, 3400 forint