Az amúgy szigorú és szókimondó ítészként ismert MGP-nek tetszett ez az áttetszőség. Áttetszett neki. Bizalmat szavazott a friss, őszinte és kockázatokat is vállaló humornak, nem emlegette a múltat, noha az angolszász kultúrkörből átszivárgott műfaj nálunk sem volt teljesen ismeretlen. Megidézhette volna a humor egyszemélyes hazai intézményeit, a korábbi dumamestereket, Kellér Dezsőt, Sándor Györgyöt, Hofi Gézát, Nagy Bandó Andrást, és volt itt egy bizonyos Esti Showder című televíziós műsor is, amelynek szélesen artikuláló, politikai nyálköpésekre fogékony főszereplője ugyancsak hasonlóval próbálkozott. Viszonylag ügyesen egyébként.

Tíz évvel ezelőtt, 2003 őszén tehát elkezdte bontogatni szárnyait a hazai stand-up comedy, amely a Madách úton működő Godot Galéria egyik leágazásaként jött létre. A Godot Galériában akkoriban a kortárs művészeti kiállítások megnyitója mellé bőven járt performance, irodalmi est, zenei és kisebb színielőadás is. Sáfár Zoltán, a galéria egyik vezetője azt gondolta, akár önálló helyet is kaphatna mindez, ha intézményüket kibővítenék egy általuk működtetett kávéházi színházzal.

A galériával szomszédos, hányatott sorsú üzlethelyiség erre alkalmasnak mutatkozott: sokféle felhasználása mellett a kilencvenes évek elején még bizonyos Sóhivatal is működött benne, amelyet egy vicces fiatalember azért hozott létre, hogy életvezetési tanácsokat adjon azoknak, akik jobb híján már csak a „sóhivatalba” mehettek. Így nyílt meg a Godot Galéria mellett a Godot kávéház, ahol azonban Sáfáréknak azzal kellett szembesülniük, hogy a helyiségben csak tenyérnyi színpad és egy mikrofon fér el, egyéb szcenikai kellék nemigen.

Mindezt figyelembe véve – Ardai Tamás filmrendező ötlete alapján – Litkai Gergely humorfesztivál-győztes irányításával Sáfárék elkezdték szervezni a hazai stand-up comedyt, melyhez tényleg nem kellett más, csupán egy néhány négyzetméteres pódium és egy mikrofon. Elsőként – nem kis hírverést csapva a meghonosítani kívánt új előadó-művészeti formának – olyanok léptek színpadra, akiknek volt már rutinjuk a vicces szövegelésben. Mások mellett Galla Miklós, Dolák-Saly Róbert, Hajós András, Éles István, Badár Sándor. És megkezdődtek a szereplőválogatások is, ahol rövid bemutatkozási lehetőséget kapott mindenki, aki úgy gondolta: kellően jó humora és lehengerlő dumája van, olyan, amelyet későbbiekben a közönség is élvezni fog.

A Fiatal félőrültek fesztiválja fél áron fantázianevű castingokon próbálkozott boldog-boldogtalan, a mai napig körülbelül háromezren! Fura figurák is jócskán: egy idősebb úr felfújható guminővel táncolt, egy másik – ki tudja, mi célból? – élő tyúkot dajkált előadása közben, a harmadik pedig azt gondolta viccesnek, ha a nyakában lógó aranyláncra valódi műfogsort akaszt, és azt skandálja: Kígyónak lábsó, Medgyessynek fogsor… És persze jöttek azok, akikben valóban megcsillant a tehetség, és akik ma már a társulat gerincét adják: Aranyosi Péter, Bödőcs Tibor, Janklovics Péter, Kovács András Péter, Kőhalmi Zoltán és a többiek. Sokan az említett Esti Showder gegcsapatából igazoltak át a vicces szövegszínházba, mások a falunapokról, de bőven akadtak olyanok is, akiknek semmiféle színpadi tapasztalatuk nem volt.

Néhány hónap múlva a műfaj és a helyiség nevet is kapott, félre a szerénységgel: e sorok szerzője jóvoltából. 2003-ban a Népszabadságban Dumaszínház címmel jelent meg elsőként híradás a kezdeményezésről, innen a név. Eleinte viszonylag kevés néző előtt szövegeltek a fiatalok, ahogy ők mondják: a nézők olykor túlerőben voltak. A Dumaszínház afféle titkos és bennfentes hely volt, előadásait nem hirdették a műsorújságokban, az időpont szóbeszéd útján terjedt. Nem csupán a nézők, még a fellépők is tanulták az új műfajt, megesett, hogy egyikük az előadás izgalmában elájult. Hajós András úgy fogalmaz: „A stand-upos az, aki irtózatosan nagy pofával szövegel egy asztalnál, és ott sokkal jobb, mint amilyen majd a színpadon lesz.”

Azért lassan híre ment a dolognak, acélozódott a rutin, a nézők száma is alaposan megnőtt. Sőt. Az előadások után sokszor nem is akartak hazamenni, egyszer hajnali kettőkor Badár Sándornak kellett őket megdobálnia szalonnával, hogy szétszéledjenek. Az új humorformára hamar felfigyelt a rádió és a televízió is, előadóit országszerte egyre több fellépésre hívták, népszerűségük rohamosan nőtt. Pedig a laza szövegek a hagyományos kabarétréfáktól ellépve, személyes apróságokról szóltak: családi ügyetlenkedésről, egyetemi szerencsétlenkedésekről, szűkebb környezetről, focimeccsek szociológiájáról, ritkábban politikáról és közéletről.

A csapat két évvel ezelőtt új helyre költözött, a Corvin sétányon nyílt meg a Dumaszínház. Amely közben tízéves lett, neve ma már márkanév, országszerte körülbelül száz dumaszínházas előadóhely van. A Dumaszínház a mainstream és a show-biznisz része lett, és mert nyereséges vállalkozás, most már komolyabb dolgokba is belevághat. Immár gyerekelőadással, improvizációs színházi műsorral és az ugyancsak rögtönzésre épülő Életjáték nevű beszélgetéssorozattal színesedett/komolyodott a repertoár. Az évforduló kapcsán gyakorta előkerül egy régi történet.

A hőskorban az előadások után a fiatal előadók néhány fröccs és sör mellett hajnalig beszélgettek a Godot kávéházban, de ennek finoman szólva nem örültek a helyiség felett lakók. Egyszer, március 15-én hajnalban meg is jelent egy néni pongyolában (hajtókáján testes kokárdával!), és felháborodva azt kérdezte: – Meddig akarják még maguk ezt csinálni? – Mire Kovács András Péter némi habozás után azt mondta: – Úgy negyvenéves koromig. Szerintem addigra fogok kiégni.

Szerintünk pedig, a tízéves jubileum kapcsán, ezt a mondatot újra lehet gondolni.

Janklovics Péter