Az emberi jogok napján a házában, a dolgozószobájában pesti óvodásokat és iskolásokat fogadott a Nyóckerből, a Dankó utcai Wesley óvodából és a X. kerületi MÁV-telepi Wesley iskolából, ahol a gyerekek egy része annyira szegény, hogy feltört lakásokban él. Vagy pincében. Vagy olyan helyen, ahol nincs se víz, se villany. Vagy ágyrajárók. Vagy hajléktalanok. Vagy erdélyi magyarokként Magyarországon jogtalanok.

A hajléktalanóvoda a Dankó utcában majdnem tíz éve létezik. 2003-ban alapították, 2004 szeptemberében nyitották meg, és az alapító, Iványi Gábor, 2005 novemberében, a hajléktalanok éjszakáján, amikor a főváros még így szolidarított az elesettekkel, azt kérdezte: „Tudja, hogy Magyarországon már hajléktalan gyerekek is vannak? Ezren”. Riegg Etelka, a hajléktalan­óvoda csupa szív vezetője 2005 végén el is sírta magát: „Négy-öt vagy hatévesek, nem ismerik a húst. Életükben nem láttak sült csirkét, rakott krumplit, rántottát... A szülők egy része ágyrajáró. A családok a gazdasági ellehetetlenülés elől menekülnek a fővárosba. Feltörnek egy-egy bontásra ítélt önkormányzati lakást, s hogy jövedelmük legyen, ágyrajárókat fogadnak, bár ágy az nincs. Ha egy állandó lakcímmel nem rendelkező család állami bölcsődébe, óvodába vagy iskolába szeretné beadni a gyermekét, törvényesen nem teheti meg. Ha megpróbálja, az intézmény vezetője haladéktalanul értesíti a jegyzőt, a családsegítőt, s a gyermeket állami gondozásba irányítják.”

Az elmúlt kilenc évben a Dankó utcai óvodában is jártak rendőrök. Jöttek már hároméves kisfiúért, azért, hogy állami gondozásba segíthessék. 2005 végén az óvodába tizenhat kisgyerek járt, a létszám jelenleg negyvennégy, de időnként túllépi az ötvenet is, mert a fenntartó, a MET Egyház, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség azt vallja: „Gyerek utcán ne maradjon, ne fagyoskodjon, ne csavarogjon; azok is élvezhessék az óvodai létet, akik valamilyen okból kiszorulnak az állami intézményekből”. Az óvoda jelenleg két csoporttal működik, s a karácsonyi Mikuláshoz a Napocska, vagyis a középső felsősök utazhattak a hatodik osztályosokkal együtt.

Az elmúlt tizennyolc évben az ország Mikulásához 64 ezernél is több kívánságlevél érkezett. Ül a karácsonyi Mikulás a kívül-belül pirosra festett házában, a dolgozószobájában, a levelekkel tömött nagy, nyitott szekrényre mutat és azt mondja:

– Vannak, akik a csillagot is elkérnék az égről, mások meg azt írják, küldjek nekik egy kis szalonnát, kenyeret.

A Dankó utcai óvodások szülei jobbára huszonévesek, de az ország Mikulásának még sosem írtak kívánságlevelet. Negyven százalékuk ugyanis írástudatlan. Az erdélyi magyar szülők több mint kilencven százaléka analfabéta. Még a nevüket sem tudják leírni.

– Az első találkozónkon – mondja Szász Emese, az óvoda szociális munkása – körbeadtam a jelenléti ívet. A szülők meg ide-oda tologatták. Nem értettem. Azt hittem, velem van bajuk. Honnan tudhattam volna, hogy huszonkét-huszonhárom évesen nem tudnak se írni, se olvasni? Végül az egyikük kibökte, s elkezdtünk beszélgetni arról, ki hány osztályt végzett. Egyet? Kettőt? Egyet sem? Olyan szülőkről van szó, akik már itt, Magyarországon nőttek fel utcai árusok gyermekeként. Csak magyarul beszélnek, ám miként a szülők, ők is írástudatlanok. Nagyon ügyes kezű, szép, fiatal asszonyokról beszélünk, akik valamennyien dolgoznak. Feketén. A legális munkához ugyanis minimum nyolc osztály kellene. De ma már az is kevés. A Dankó utcai óvodások szüleinek egyharmada erdélyi magyar. Én is az vagyok. Albérletben élnek, illegálisan, mert magyar ember nem fogja bejelenteni az Erdélyből menekült magyar cigány családot. Nem tudom, minek kéne őket nevezni. Hivatalosan román állampolgárok, a magyar állampolgárság megszerzéséhez legális munka és állandó lakcím kellene. Az óvodai magyar szülők 90-95 százalékban munkanélküliek. Alkalmi munkákat végeznek. Erősek, de analfabéták. Hova vennék fel őket? Egy ideig bírják, aztán visszamennek Borsodba, Szabolcsba. Prügyre. Vilmányba, az ottani gettóba, amit ma már Nyóckernek hívnak.

Ha szemben állunk az óvoda épületével, akkor balra a Fűtött utca, vagyis a hajléktalanok éjszakai csarnoka található, és a Kávézó az 5 verébhez. Benyitunk. A kávé hetven forintba kerül. A hajléktalanok kávéházát úgy alakították ki, hogy a pultos egy ablakon át az éjjeli menedékhelyre igyekvőket is ki tudja szolgálni. A pultos, vagyis a kávékimérő az óvoda szociális munkása.

– Egy falat, egy korty. Húsz éven át a Teleki téren ez volt a kocsmánk neve – mondja Szász Emese. – De a zsíros kenyérért sosem kellett fizetni; gondoltam, ha már isznak, egyenek is. Egy nap megelégeltem, elhatároztam, átállok a másik oldalra. És beiratkoztam a főiskolára, a Wesley-be, s amikor fölvettem a hajléktalanellátásról szóló tantárgyat, a hallgatókkal, de még Iványi rektor úrral is gyakran ott, a Teleki téri valóságban, az Egy falat, egy kortyban találkoztunk. Már majdnem megvolt a diplomám, amikor szólt, van egy vágya: a hajléktalankávézó. A Kávézó az 5 verébhez, és mi lenne, ha azt én vezetném. Mára már az óvodásszülők is megszokták, hogy a kérvényeikkel, az ügyes-bajos dolgaikkal az 5 verébbe jönnek. Kulturált hely, még számítógép is van, az üveges szekrényből a könyvek ingyen kölcsönözhetők. Integrált kávézó, ahová bárki bejöhet a környékről. Igen, a Wesley egy szegényóvoda. Igen, jogilag és néha a gyakorlatban is a gyerekek egy része hajléktalan. Mert van úgy, hogy egyik percről a másikra költözni kell. Sokan a Hős utcában laknak. Feltört lakásban, szomorú körülmények közt, van, hogy az ajtót épp csak be tudják támasztani. A szülők azt mondják, a lakást a tulajdonos adta használatra, és én nem firtatom. Nem vagyok hatóság. Szociális munkásként abban segítek, hogy ha kell, a ruhájukat behozzák és mi kimossuk, vagy a gyerekeket megfürdetjük. Az óvodások persze hogy érzik, valami nincs rendben körülöttük. Sírósak, érzékenyek, bújósak, szeretethiányosak. Ezért sem túl jó dolog megbélyegezni őket.

– Óvodásaink egy része – mondja Lónyai Zsuzsanna óvodavezető – valóban a nyolcadik kerületben él. Egy másik részük meg hol itt, hol ott. Rokonoknál. Átmenetileg. Vagy hajléktalanszállóra vannak bejelentve. Vagy pincében élnek. Nem véletlen, hogy az óvodánkra, az óvodásainkra rákerült a hajléktalanbélyeg. A papírjaik alapján ugyanis a gyerekek egy része valóban hajléktalan. De gyerek nincs az utcán, délutánonként valahova mindig hazamegy. Legrosszabb esetben a szülőkkel együtt ágyrajáró. Aminek az a hátránya, hogy mi van, ha valaki előbb ér oda, és lefoglalja. Tehát nem biztos, hogy az óvodásunk az estét is ott tölti, ahol reggel felébred. Az ágyrajárással visszamentünk a XIX. század végére és a XX. század elejére. Óvodásaink mintegy felére jellemző ez a fajta lakhatási bizonytalanság. A nehezen megszerzett albérletből is gyakran kiteszik őket, mert nem mindig tudják fizetni a költségeket. Volt olyan család, óvodás, akinek a MET Egyház egyenlítette ki a számláját, mert jött a tél. Az óvodánk befogadó. A gyerekek az ételt ingyen kapják, kéthetente ruhaosztás van, és ha a szülő csak poloskás albérletet vagy ágyat talál, akkor a kisgyerekről a ruha reggelente a kukába kerül, és tisztát adunk rá.

A Hős utcában vagyunk. A gettóban, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem mögött. A házak emeletesek, a lakások 30-32 négyzetméteresek, két helyiségből állnak, szoba-konyha, a vécé kint van, közös a szomszéddal. Belül rend és tisztaság van, a folyosókon és lent, az utcán halomban áll a szemét. A gyerekek, az iskolások sok szörnyű dologról beszélnek. Például arról, hogy a lakásban valakinek mindig lennie kell, különben betörik és kirabolják. Lent, az utcán drog is van. És egyes családok a nőkből élnek. De hát az ilyesmi megszokott a magyarországi gettókban.

Amikor a Dankó utcai óvoda megnyílt, az akkori vezető, Riegg Etelka kitalálta, hogy a reggelt azonnal evéssel kezdik, aztán jön a fürösztés, majd a kuporgás ideje, vagyis a napnyitogató, amikor oda lehet bújni az óvó nénihez, és lehet mesélni arról, mi rémes történt az ágyrajáró családok között. Az óvodát a telepi iskolával együtt most Lónyai Zsuzsanna igazgatja, aki azt találta ki, hogy az iskolában a reggelt azonnal evéssel kezdik, s közben megbeszélik, mi rémes történt a Hős utcában. A készenléti rendőrök kit vittek el hajnalban, és melyik rokon fogadta be az iskolás lányt, akit a nagymama egyedül nevelt. És ki volt a héten beszélőn, börtönben, az édesapjánál... Az átélt élmények miatt sokszor akár egy méhkas, olyan az iskola. És a tanárok ilyenkor még megértőbbek.

– Egy normál iskolában – magyarázza a hatodikosok osztályfőnöke – természetes az, hogy a fiúk időnként verekednek. Nálunk ezt, a gyerekekben meglévő feszültségek miatt, nem lehet megengedni. Mert játéknak indul, aztán ha az egyik picivel nagyobbat kap, akkor repül a szék...

– Idén szeptemberben – sóhajtja Lónyai Zsuzsanna – négy erdélyi kisiskolásunk lett. Volt, aki elmúlt már nyolcéves, de iskolába még nem járt. Az a tanuló, aki nincs benne a KIR-ben, vagyis a köznevelési információs elektronikus rendszerben, annak bizonyítvány nem adható. Az erdélyi magyar tanulóinknak nincs se magyar tajkártyájuk, se magyar tartózkodási lakcímük. Az Oktatási Hivatal azt mondta, akkor ne is vegyem fel őket. Rossz válasz, feleltem, mást szeretnék hallani. Hiszen gyerek nem maradhat utcán, valamit kell velük kezdenünk. Végül annyit sikerült elérnem, ha be tudom bizonyítani, hogy ezek a gyerekek valóban Magyarországon tartózkodnak, akkor fölvehetők. Szóltam a szülőknek, hozzanak írást azoktól a személyektől, akik igazolni tudják az itt-tartózkodásukat. És hozták is kitépett füzetlapokon rokontól, ágyat kiadóktól...

Az óvodában hivatalosan egy gyerekre két négyzetméter kell hogy jusson, az iskolában elegendő a másfél. A Hős utcában akad olyan család, ahol nyolcan alszanak egy matracon. Három felnőtt, öt gyerek. Utazunk Nagykarácsonyba, ahol sok a szabad terület. Erdők és ligetek, az utcák, a porták tágasak, kicsit föl lehet lélegezni. Kiskarácsonyban már emberek sem élnek, csak juhok, bárányok. Sok az apróvad, a vadászok az év utolsó hónapját nyúlvadászattal kezdik. December huszonkettedikét pedig avval, hogy régi szokás szerint sólymot, fényhozónak tartott madarat röptetnek. A Falusi Élet Kertje a Mikulásház mellett található, s annyi benne a szeretgetni való állat, hogy az óvodások egyike-másika ráfekszik a nyúlketrecre.

– Egyél! Na egyél! – kiáltják, és a nagy fejű juh és a koromfekete kecske szájába tömködik a szénát. – Gyere, kiskakas, gyere ki!

Ha jótékony, meghívásos kirándulások nincsenek, akkor a szegényóvodások és szegényiskolások a kerület határán nemigen jutnak túl. A Wesley óvoda és iskola magyar tanárnője múltkor föllázadt, és a 6. osztályát elvitte a Dunához. Az 1-es villamossal.

– Bevállaltam, ha jön az ellenőr, megmondom, most egy magyarórán vagyunk, a Dunáról tanulunk, de nincs pénz villamosjegyre. Ugyanakkor szükséges, hogy lássák, hogyan kell viselkedni a gettón túl.

A nagykarácsonyi Mikulás bölcs ember. Az emberi jogok napján a dolgozószobájába a legelesettebbeket hívta be. Mesélt nekik az asztalán lévő mindent látó távcsövéről és az óriás könyvéről, ahonnan a rosszaságok, csúnyaságok decemberben kikerülnek, és minden, de minden kisgyerek tiszta lappal kezdheti az évet. Így magyarázott, s közben hosszú, fehér szakállán kis gyerektenyerek jelentek meg. Fehérek, piszkosak, barnák. Mind őt simogatták.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS