Emiatt fel is vonultathatnánk közhelykollekciónk legszebb darabjait, miközben csöpp tömegmédia-kritikába csomagolva felvázolhatnánk kevéssé kidolgozott, de legalább részletszegény nyilvánosságkoncepciónkat, ám inkább csak szeretnénk megjegyezni: a futball sokkal igazságosabb játék, mint például a televíziózás.

Mármint, ha a Barcelona művészei tartanak lenyűgöző bemutatót az A pályán, akkor arra biztosan több néző kíváncsi, mint szerkesztőségünk B jelű játéktéren rendezett Nősek–Szinglik rangadójára, amelyen elképzelhető, hogy fellépnek olyanok, akik oldalpassz alkalmával helyből tarkón rúgják magukat. A szórakoztatóiparnak ebben a szekciójában a minőség áll a fókuszban: a magasabb nívón bemutatott produkció vonz nagyobb közönséget.

A televíziós műsorok területe más kávéház.

A differencia szépen megmutatkozott szerda este. Az M1 a Cseke Eszter–S. Takács András páros On The Spot című dokumentumfilm-sorozatának egyik epizódját, a TV2 Hajdú Péter Frizbijét kínálta az érdeklődőknek. Nincs nagy minőségi különbség a két univerzum között, épp csak akkora, mint a csontrészegen a konyhába zuhanva fazék- és tányércsörömpöléssel komponáló kolléga muzsikája és a Biffy Clyro zenéje között. Csakhogy ebből itt nem következik, hogy az A pályát többen állják körbe.

Pedig a fiatal, megannyi díjjal elismert tévés kettős a Szaharába látogatva a megszokott alapossággal mutatta be az egyiptomi–líbiai határon fellelhető Siwa oázist. Miközben a lenyűgöző képsorok peregtek, Hajdú arról érdeklődött Liptai Claudiánál, bele lehet-e szeretni a tehetségbe, s egyúttal közölte azt is: a férfiak tartanak a celebritástól. Mélyanalízise kétségkívül kiemelt figyelemre érdemes, s ha a hanyatláselméletek elkötelezett rajongói volnánk, azt vetítenénk előre: az elemzés helyet kaphat az „államosított tankönyvekben”, mert biztosan nem zavarja meg az értelmet.

Ez a legkevésbé sem mondható el az On The Spotról, amely a magyar televíziózás utóbbi évtizedének egyik kiemelkedő produkciója. Éppen ezért meghökkentő, hogy helyet kap a köztévé programjában, mivel az intézményben különös következetességgel irtják a kreativitást, az innovációt, a tehetséget. A dokumentumfilm műsorba illesztése akár őszinteségi roham részeként is értelmezhető. Merthogy az MTV maga prezentálja, miről is szólhatna a televíziózás a XXI. században. Nyilván nem kellene minden este Evo Morales bolíviai elnökről vagy malajziai népünnepélyről forgatott kisfilmet leadni, de akkor meg kölcsön lehetne venni például az Index egykori Riszpekt Házát. Akkor gyorsan kiderülne, mivé lehet a médium, ha nem tiltott az ötlet és a valóságábrázolás, miközben támogatott a seggnyalás.

Ne legyen kétségünk: az On The Spot nem nyerhet ebben a vetélkedőben. Nincs ez másként máshol sem, de az magyarázatnak kevés, hogy minden társadalom hülyül. A baj az, hogy semmiféle jel nem mutat arra: bárki szeretne változtatni a helyzeten. Arra, hogy a felelősök igyekeznek megérteni, mennyit segítene a versenyképes közszolgálati tartalom, a demokratikus szórakoztatás ideájának kiaknázása ezen az országon. Mondhatjuk patetikusan is: a szabadság ügyén. Ami itt fontos, az az, hogy Rákay tüntetésrésztvevő-számláló magas poszton szolgálhassa urait. Szóval az ünnepi hangulat és az On The Spot varázslatos világa ne tévesszen meg senkit: nincs esély. A B pálya nyer.

Ezzel kívánok a magyar demokráciának szomorú karácsonyt.