Ködös kékségek
Az Oktogonon kialszik egy villanykörte, a Nagymező utcában valaki elejt egy üveg bort. Két sarokkal odébb, az elhagyatott ecsetgyár épületébe fiatal férfi lép. Leveszi a kapucniját, a fehér boltívek alá elhelyezett képeket nézegeti. Az egyiken fiatal lány, fekete sapkáján a „motherfucker” felirat áll, melyre éppen egy fehér galamb száll. A hónaljában pisztolytetoválás van, a lábain rózsaszín mamusz, félig letolt gatyájából egy fenék lóg ki.
A kép Miss KK munkája, a művész egyike az alkotóknak, akik az Everybody Needs Art (Mindenkinek szüksége van művészetre) ügynökséghez tartoznak. Az ENA vezetője, Bencze Péter úgy definiálja a kezdeményezést, mint egy hidat a kortárs művészek és a galériák között. Magyarországon a művészetmenedzsment finoman szólva is gyerekcipőben jár ugyanis. Ezt talán az érzékelteti a legjobban, hogy egy-két olyan festőművész ha akad, aki meg tud élni képeinek eladásából. Az ENA ezen próbál javítani, mottója a „több kortárs művészetet a hétköznapokba”, ennek keretében nyílt a Lázár utcai ecsetgyár egykori üzemében egy hónapig látható tárlat is. Bencze azt is elmondja, hogy a hagyományos művészetfelfogás, mely alkotókra és befogadókra osztja az embereket, ma már kissé idejétmúlt. Az interaktivitás az az eszköz, amellyel közelebb lehet hozni a művészetet a közönséghez, így született meg az Art in schools (Művészetet az iskolákba) projekt. Brückner János, akinek Híres magyar hipszterek című sorozata a Műcsarnokban volt látható, a történelmi személyiségeket ábrázoló képek eredetijét elvitte a József Attila Gimnáziumba, ahol a diákok egy rendhagyó rajzóra keretében maguk hipszteresíthették Petőfit, Széchenyi Istvánt vagy éppen Sisit színes ceruzák és filcek segítségével.
Amikor kortárs művészetről van szó, a legtöbben kizárólag fiatal alkotókra gondolnak, no meg a street artra. Az ENA azonban nem köti a kortárs fogalmát sem korhoz, sem képzőművészeti irányzathoz. Az ecsetgyári kiállításon tökéletesen megfér egymás mellett Miss KK provokatív stílusa és Gránicz Tamás meditatív, álomszerű világa.
Földes Dóra festményeivel mai problémákra reagál klasszikus eszközökkel: Summertime sadness (Nyári szomorúság) című képén két bánatos, fürdőruhás csaj néz egy okostelefont, vélhetően egy fesztivál másnapos délelőttjén. A mű tökéletesen visszaadja az érzést, amikor az ember a Facebook kékségére mered kétségbeesett várakozással, és egy biztató lájkért a fél karját odaadná.
Földes mellett Brückner János is foglalkozik az oxfordi egyetem által az év kifejezésének választott „selfie”-vel, amely az okostelefonnal önmagunkról készített fényképet jelenti. Földes Mornin’ című művén a göndör szőke csak próbál érdekes arcot vágni egy tükör előtt, Brückner Partyface című munkáján pedig egy fiú néz szétesett tekintettel a saját telefonjába és a néző szemébe, miközben a kép háttere és a srác személyisége is apró pixelekre hullik.
Sokkal nyugodtabb világ jelenik meg Füzes Gergely festményein, akinek mindhárom képén a meleg színek, a barna, a zöld, a narancssárga, a viola dominál. Nappalikban játszódó csendéletei közül kettőn is megjelenik egy nőalak, a művész pedig egy sajátos pillanatot kap el: azt, amikor egy nő finom mozdulattal cipőt húz a lábára, egész testével a mozdulatra koncentrálva, miközben a napfényes külvilágot teljesen kizárja néhány másodpercre.
A napfény és egy szoba tárgyai közti viszonyhoz hasonló eszközökkel vizsgálja az égbolt és a felhők, reggelek, országutak kapcsolatát Kecskés András. Munkáit nézve a szemlélőt szinte pofon vágja a különbség, amely a virtuális és a valódi kékség között van. Az egyik egy képernyő ledfényes magányába zárja a nézőt, a másik néhány pillanatra kiszabadítja önmagából, és arra tereli, ahol talán az élet lehet.
A körúton megáll egy villamos, a Deák téren rágyújt egy bringás, a ködben egy férfi sétál hazafelé.
