Szívmasszázs szkeptikusoknak
A fehér bernáthegyi és a kisfiú barátsága az egyre inkább elembertelenedő világ előterében igazi szívmasszázs szkeptikusoknak. Persze azt, hogy a második világháború alatt sem szűnt meg a humanitás, már sokféleképpen megjelenítették, de ennyire családi alapon bizony kevesen.
Mert Nicolas Vanier adaptációja igazi családi film, hatévesektől kezdve kilencvenkilencig mindenki megnézheti. Talán a kisebbeket az elején kicsit megríkathatja a hegyi zerge eléggé meggyőzőre sikeredett kilövése a gidája mellől, de ezt rutinosabb szülő talán még tudja tompítani. Jó hír viszont, hogy innen egyetlen más állat sem pusztul el, már csak Belle, a bernáthegyi megsebesítését kell valahogy átvészelni, de azt gyakorlott szemű mozijáró már látja (ha esetleg nem olvasta volna az alapművet), hogy ez csak amolyan feszültség, a seb nagyon is gyógyítható.
A mostani adaptáció a világ felfordulása ellenére a béke süteményillatát árasztja magából. Gyönyörű képekben szerettetik meg velünk a francia hegyvidéket, a festővászonra kívánkozó házakat és kalyibákat. A rossz németek is csak mértékkel rosszak, szinte csak tessék-lássék üldözik embertársaikat, sokkal gonoszabbnak tűnnek a bunkófejű francia vadászok, de nem hinném, hogy ez rendezői koncepció volna.
Igazából minden egy helyen van a gond nélküli családi kikapcsolódáshoz, efféle filmeket adott régebben a királyi tévé vasárnap délelőtt. Mindenki tudta, hogy nyugodtan ott lehet hagyni a lurkókat a képernyő előtt, mert csak tanulni fognak: ember- és állatszeretetet, becsületet, hűséget. És ez most nem cinizmus, valóban szükség van az efféle mozikra, s ha a felnőtt néző eltekint egy-két apróságtól, még élvezni is fogja. Az egyik ilyen mozzanat: Belle átváltozása a fürdés után. A csatakos, szürke, lesoványodott bernáthegyiből, ahogy kijön a vízből, és megrázza magát a parton, azonnal hófehér, jóllakott, reklámokba illő eb válik. A csodálatos átváltozás persze csak a legnaivabbakat lepi meg, hiszen hívják Bestiának az elkóborolt, birkák megölésével vádolt Belle-t, az első megjelenésénél látszik, hogy nála barátságosabb kutyát még nem hordott hátán a föld. Persze a kutyák ritkán sajátítják el a Sztanyiszlavszkij-módszert.
De ez tényleg csak kekeckedés. Minden más nagyon is stimmel, Tchéky Karyo például kiválóan hozza César figuráját, aki amolyan hegyi Matula bácsi. Ő tanítja az állatokkal való tisztes bánásmódra Sébastient, miközben kérgesnek tűnő szíve van, ami persze egyáltalán nem igaz. De nagyon jól áll a kamerának (a francia vadászokon kívül) szinte mindenki: a megmentők és megmenekítettek, a kék szemű nácik, és még a lavina is olyan gusztusosan hullik alá, hogy szinte azonnal kedvünk támad síelni.
Ugyanakkor arra is képes a film, hogy újra és újra átéljük kutya és ember semmi máshoz nem hasonlítható barátságát. És amikor Sébastien injekciót kér a Dimitri Storoge alakította orvostól, aki meg is gyógyítja a sérült állatot, hát az valóban torokszorító jelenet. Ahogy csak a bennünk rejlő gyerek vagy állatbarát képes összeszorított ököllel drukkolni Belle-nek, aki ellen a megfelelő dramaturgiai pillanatban hajtóvadászatot indítanak, miközben az eredmény borítékolható. És tényleg akkor járunk el jól, ha az efféle érzéseknek engedünk, nem próbálunk semmiféle szimbólumot beleképzelni ebbe a barátságba, mert az egyrészt túlzottan szájbarágóssá tenne mindent, másrészt teret engedne az amúgy kellőképpen kordában tartott giccsnek. Cukor nélkül ugyanis tényleg remek délutáni szórakozás lehet belőle.
Kutyavilág a vásznon
A kutyák szerepe megingathatatlan a filmtörténetben, szinte végtelen azoknak a műveknek a listája, amelyekben komolyabb szerephez jutottak a négylábúak. A legkézenfekvőbb kutyás zsáner persze a vígjáték, gondoljunk csak például Beethovenre: a bernáthegyi és családjának élő szereplős kalandjai 1992 óta műsoron vannak. De a legelső címek között ugrik be minden mozgóképrajongónak a 101 kiskutya című Disney-klasszikus, amelyről szintén már eléggé sok bőrt lerángattak, és hosszú évtizedeken át tartották el a dalmatatenyésztőket. Az animációs cég kalandfilmeket is gyárt, az alaszkai malamutok (és a nemrég fiatalon elhunyt Paul Walker) miatt marad emlékezetes például a Kutyahideg című darab. Külön alzsánert képvisel a zsarus-kutyás vígjáték: a Kutyám, Jerry Lee, illetve Az egyik kopó, másik eb nagy mozisiker volt hazánkban is. Szeretik a nézők a rendhagyóbb műveket is, például amelyekben az emberek csupán mellékszereplők. Ilyen volt például a Kutyák és macskák, melyben a két faj egymás ellen harcol. Naná, hogy a macskák törnek világuralomra, és a kutyák mentik meg a világot.
Nem lehet rövid, még a teljesség igénye nélkül készült listát sem magyar alkotás nélkül hagyni: a Nepp Józsefféle 1986-ban készült Gréti – Egy kutya feljegyzései legnagyobb innovációja az volt, hogy a kutyanyelvet érti a közönség, az állat körül lévő emberek viszont valami ismeretlen nyelven kommunikálnak.
Ha túllépnénk a kutyán, az állatos mozifilmeknél a tárgyalt művek száma a végtelenhez közelítene. Különösen, ha olyan pikáns irányba is nyitunk, mint a Jurrasic Park, melynek következtében divatban jöttek a dinók. Vagy ott van Steven Spielberg klasszikusa, a Cápa, melyben igazi állatokkal soha nem is dolgoztak.
Belle és Sébastien
Forgalmazza az MTVA
