Értelmesen beszélni Erdélyről
Könyve címének eredetileg A lógóst szánta, miért nem volt jó?
A legtovább használt munkacím volt, de a szöveg alakulása érvénytelenítette. Az első világháború idején nevezték lógósnak azt, aki a katonai szolgálat alól okkal-móddal kivonta magát, nem volt hízelgő megnevezés. Az én főhősöm, bár nem járta meg a háború poklát, nem is tekinthető lógósnak, mert hazatér Erdélybe. 1919 őszén szembemegy a menekülthullámmal, még mielőtt ennek a gesztusnak az ideológiáit megírták volna. Különben is rosszul mutatott volna, hogy Vida Gábor: A lógós.
Kényes témát dolgoz fel: Budapest román megszállása, Trianon, a helyét kereső Kolozsvár. A laikus úgy is gondolná, hogy erről a témáról egy erdélyi nem tud hideg fejjel írni.
Egy erdélyi is tudhat bármiről hideg fejjel írni, még az úgynevezett kényes témákról is, ha a maga számára tisztázta a problémákat és a hozzájuk való viszonyát. Budapest és Kelet-Magyarország 1919-es román megszállása nekem előbb csak érdekesség volt, amiről semmit sem tudtam, nem is volt könnyű átlátni. Botrányszaga van, persze, megalázó történet, hogy egy olyan harcértékű hadsereg majdnem az egész országot megszállhatja. A román tisztikar rendkívül jól érezte magát Budapesten. A megszállt Kolozsvár más volt. A román hadvezetés sokára hitte el, hogy nincs komoly magyar fegyveres ellenállás. Az utókornak is nehéz ezt lenyelni. Számomra nem Trianon és a békeszerződés következményei jelentik a magyar tragédiát, hanem az, hogy a független, önálló, modern Magyarországot akkor és azóta sem sikerült kitalálni.
Erdély mivel járulhatna hozzá mindehhez? Csak azért kérdem, mert a legtöbben mindig azon gondolkodnak: mivel segíthet az anyaország.
Nem tudom, nem értek a politikához. Volt egy civilizált erdélyiség, mai napig abból élünk, és erről keveset tud az anyaország, mi erdélyiek is egyre kevesebbet, tempósan butulunk. Azt a gondolkozást nehéz ma megértetni, amelyik nemcsak a magyar relikviákat, hanem ezt az egész konglomerátumot a magáénak érzi. És tudja, hogy a mások mássága nem botrány, hanem adottság, amit érteni, ismerni kell. Létkérdés ez, nem pedig udvariasság. Az erdélyi értelmességet kellene propagálni, amíg emlékszünk még rá.
A regény minden oldalán érződik a háttérkutatás. Mennyi ideig készült az írásra, és mindent felhasznált-e, amit megtudott?
Több évig foglalkoztam a korszakkal, ma sem tudok elmenni egy könyv, tanulmány vagy internetes hivatkozás mellett, ami a témába vág. Az önfeledt anyaggyűjtés nekem a regényírás legkedvesebb szakasza volt. Kénytelen voltam a magam számára élményszerűvé tenni mindent, és finom részletekig feltárni, hogy otthonosan mozogjak benne. Nem lehet, nem is kell mindent felhasználni, a regény nem szakdolgozat. Azt viszont tudom, mennyire esetleges az a tudás, amit én megszereztem. És nagyon sok fehér folt van.
Az idei év az Erdélyről szóló könyveké. Tompa Andrea, György Péter, Székely Csaba, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mára ért be a mondandó?
Nem szeretem ezt a tematikus besorolást. Az írók a saját rögeszméiket adják elő, ebben az esetben még csak össze sem beszéltünk. Ez a négy könyv így véletlen egybeesés. Hogy beért volna valamilyen kollektív mondandó, annak örülnék, de nehéz igazolni, hogy erről van szó. Különben ideje volna már értelmesen beszélni végre Erdélyről is. Nincs egyetlen komoly összefoglaló munka sem a XX. század Erdélyéről. Olyan, amelyik legalább vázolná ennek a régiónak a főbb problémáit. Nincs egy jó tankönyv, amiből el lehetne indulni. A Köpeczi főszerkesztette Erdély történetének éppen a XX. századról szóló része volt leginkább vitatható már a megjelenésekor is.
Az igaz még, hogy Budapestről csak egy kis része látszik az erdélyi irodalomnak, kultúrának? Hogy csak azt veszik észre itt, amit nagyon akarnak, vagy ezt inkább írjuk a sérelmek rovására?
Igen, ez régi sérelem, nem alaptalan, csak fölösleges rágódni rajta. Egy nagyváros mindig külön entitás, elégséges önmagának. Nincs még olyan messze az a világ, amikor a legtöbb embernek a saját faluja is elég volt az élethez. Nekem van szükségem Budapestre, és nem fordítva. A boldog pestiek, mondta Petőfi...
Íróként, a marosvásárhelyi Látó szerkesztőjeként is visszahúzódó, miközben a világ lassan a magukat reklámozó, „megcsináló” szerzőkről szól. Mit gondol minderről?
Szerkesztőként válaszolni szoktam a levelekre, nem vagyok tehát visszahúzódó. Azt már többen mondták, ha nem verek egy kis habot magam körül, azt se fogják tudni az olvasók, hogy vagyok egyáltalán. Nem értek a habveréshez, sajnos. De ha véletlenül meghív majd valaki egy főzőműsorba, első világháborús menüt fogok főzni. Csak nem tudom, ki eszi meg.
