Egy asszony által, homályosan
A képen Pomonát, a kertek római istennőjét látjuk egy a kor ízléséhez képest sovány arcú, komoly tekintetű modell képében. A fiatal nő egyik keze a csípőjén, hosszú haja beleolvad a szakrális megjelenést kölcsönző ágak, virágok füzérébe. Ez a kép a viktoriánus Anglia két nagyon jelentős művészét köti egymáshoz (és Mészöly dolgozószobájához). A fotón Alice Liddellt látjuk, a magyarul Alice Csodaországban és Alice Tükörországban címmel megjelent művek ihletőjét.
Az író, Lewis Carroll Oxfordban a Liddell gyerekek szórakoztatására írta a történeteket, és Alice volt a legbátrabb, a legszókimondóbb, a legvagányabb közülük. Ez a visszafogott hetykeség, önbizalom tükröződik a fiatal, de már felnőtt Alice tekintetéből. A képet Julia Margaret Cameron készítette, a XIX. századi angol fotóművészet koronázatlan királynője, sokak szerint a portréfotózás máig legnagyobb művésze.
Aki majd ötvenéves korában vett először kamerát a kezébe, tanulta ki az akkori fényképezés egyáltalán nem egyszerű és nem veszélytelen kémiáját. Carroll, aki maga is nagyon jelentős fényképész volt, bár mindössze egyetlenegyszer mert kiállni fotóival a közönség elé, Londonban találkozott Cameron képeivel 1864-ben. Az ott látottaktól egyáltalán nem volt elragadtatva „…Cameron nagy fejei mind életlenek” – írta naplójába. Igaz, ezeken a portrékon az egyik szem gyakran árnyékban van, vagy életlen.
Talán elsőként a fotózás történetében Julia Cameron bánik tudatosan a fénnyel, az árnyékkal, a lencsék „képrajzoló” lehetőségeivel, a mélységélességgel. Életművére teljes mértékben érvényes Carl Sandburg amerikai költő válasza arra a kérdésre, hogy művészet-e a fotográfia: „Ha a fotózást egy Rembrandt-tehetségű ember műveli, akkor Rembrandt-színvonalú művek születnek”. A Metropolitan Museum saját gyűjteményéből válogatta ennek a nagyobb kamarakiállításnak az anyagát.
Mindösszesen harmincnyolc kép, ebből hat a mesterektől, akiktől Cameron „fényképezni tanult”. Itt van a falon a nemzeti hiúságunkat kellemesen simogató Herr Joachim című kép is, amely a magyar születésű hegedűművészt, Brahms és Schuman jó barátját, Joseph Joachimot ábrázolja, kezében hangszerével. Cameron szinte minden képe remekmű, de közülük is kimagaslik az a húsz fotó (ezekből sajnos csak kettőt láthatunk a kiállításon), amelyek kedvenc unokahúgáról, Julia Jacksonról készültek.
Julia, a rendkívül kifejező arcú, szuggesztív szépség, a kor számos festőművészének keresett modellje, adott életet 1882-ben a nagy írónőnek, Virginia Woolfnak. Woolf Cameronban saját feminista előfutárát látta, a nagy művészt, aki az ő imádott anyjáról oly gyönyörű fényképeket készített. Magával ragadta a erős egyénisége, úgy gondolta, hogy fotográfusi karrierjét a viktoriánus kort oly mértékben domináló „férfiuralom” ellenében érte el. Valóban, zseni volt, lerázta magáról a korszak nőideálképét, és az eget ostromolta.
Értelmiségi preraffaelita
A kiállítás megtekinthető (The Metropolitan Museum of Art, New York) január 5-ig. Julia Cameron a fotózásról szinte feltalálásának pillanatában, valamikor az 1830-as évek legvégén értesült a kor nagy természettudósától, John Herscheltől. A fotós Indiában született, ott élt családjával 1846-ig, amikor Londonba költöztek, ahol a szellemi elit nagyjaival keveredtek mély barátságba. Később a Wight-szigeten vettek házat, a költő, Alfred Tennyson szomszédságában. A hatgyermekes asszony 1863 karácsonyára egy kamerát kapott ajándékba, fényképezni kezdett, és hamar komoly sikereket ért el. Képei első ránézésre „artisztikusak”, érezzük a kor meghatározó szellemi-művészi áramlatának, a preraffaelita mozgalomnak a hatását.
