Tényleg Ács János. Hogy miként került ide és így, azon most igyekszem nem gondolkodni, vagy egyáltalán nem is gondolni rá. De meg vagyok rendülve. A Bob herceg persze nem azért készült, hogy az emberek megrendüljenek rajta, tulajdonképpen megdöbbentően léha darab. A történethez a lehető legkisebb értelmet sem sikerült kölcsönözni, vagy a lányt adni, vagy a kölcsönpénzt kell visszaadni, de valahogy ez az utóbbi megoldás senkinek sem jut az eszébe, pedig megtakaríthattunk volna így magunknak egy egész operettnyi ostobaságot, olyan dalszövegeket, hogy „sárkányölő, öld meg a sárkányt”, meg hasonlókat.

Huszka még csak kísérletet sem tesz, hogy a választott helyszínt, Angliát zenével is megmutassa, a dallamok lehetnének a János vitéz előtanulmányai, szép, álnépi búsongások, cipi-cupi bohóságok. Másfelől meg ebben az operettben éneklik azt, hogy Londonban, hej, van számos utca, és a hangszerelésben is felcsillannak ötletek, megszólal a kürt, ha már létezik ilyen hangszer. Reménytelenül poros darab, de ha kitűzik, érdemes megmenteni. Akárhogyan. Mondok egy hülyeséget.

Ha már úgyis Bob az álneve a főhősnek, össze lehetne hozni a Dallas Bobbyjával, Dallasban is van számos utca, ott is várják az álruhás megmentőket a szép leánykák, megszólalhatnának a főcím jó kis fanfárjai. Vagy nem. Csak történjen valami. Szegeden viszont az történik, hogy bevonul maroknyi szerencsétlen kórista izgalmasan sejtető jégernadrágban, nincs kettő, akinek ugyanaddig érne a fekete csizmája, elképesztően bugyután bámulnak a színpadi sisakok alól, aztán mindenkit biztosítanak arról, hogy a gárda meghal, de megadni nem adja meg magát.

Csatlakozik hozzájuk Taletovics Milán, aki azon a bégetésszerű, idegesen érzelmes hangon szenveleg valami nő után, aki, természetesen nem érdemli meg ezt az odaadást. Bár az odaadásnak az is különös módja, hogy menj csak férjhez valaki máshoz, én majd csatában esem inkább el. A történet aztán ebben a szellemben folytatódik tovább, a címszerepet a fizikatanár Szélpál Szilveszter kapta, jó kiállású amatőr, ha valami nyugdíjasklubban gyakorolná művészetét, pillanatok alatt vállukra emelnék a hölgyek.

A primadonna esetében ezt nem érzem, bár Széles Flóra korrektebben énekel és beszél, mint hercegi párja, nem hiszem, hogy zenés meséket kedvelő idősebb urak meg tudnának vadulni érte. Reménytelenül unalmas az egész előadás. Annak ellenére, hogy két igazi nagyvad is fellép benne, Vajda Júlia és Király Levente, mindketten tudják, mikor és milyen súllyal kell megszólalni, érzik a tempót, a hangsúlyokat, bár szegény Vajda Júliának azért meglehetősen bugyuta mondatokat kell szellemességgé transzformálni.

Valamivel kevesebb meggyőző erővel hősködik mellettük Rácz Tibor, és a máskor a színpadról lelőhetetlen Gömöri Krisztián is mintha érezné, hogy most a ripacséria nem jópofa, inkább szánalmas. Az első felvonást próbáltam együttérzően nézni, de nem lett jobb tőle, a másodikat megpróbáltam komédiának venni, mit meg nem kell tenni szegényeknek a fizetésükért, biztos folyamatosan beszólogatnak egymásnak színpadon és takarásban. Így se lett jobb. A végén megjelent a rendező: ekkor lett a legrosszabb.

Szegedi Nemzeti Színház

Formán Bálint és Vajda Júlia