De a Balogh Rudolf-díjas fotóművész járatos a Kárpát-medence más területeinek pásztori világában is. És testközelből tapasztalta meg a tájainktól Mongóliáig húzódó sztyeppevilág más állatőrzőinek mindennapjait. Ez a könyve hasonló tárgyban a sokadik már. És mint a többi, ez sem csupán fotóalbum. Hanem egy néprajzos tudással felvértezett szenvedélyes ember míves kutakodásainak képpel-szöveggel papírra vésett – jelennek-jövőnek szóló – alkotása.

Csak ízelítőnek néhány fejezetcím: Kinnhálók és hazajárók, Csizma – hová lett a „bocskorpíz”?, Bicska nélkül sohasem!, Aki megfújta Lehel kürtjét, Kontyoskunyhó, A kutya: a négylábú bojtár, A juhásznék és tejmunkáik, A szigetközi csörgősbot, Az esztenák világa a Csíki-havasokban, A jurta már nem tökéletesíthető.

Kunkovács pontosan fényképez, higgadtan gondolkodik és ízesen ír. A félezernyi fekete-fehér felvétel számottevő része portré: juhászok, gulyások, csikósok, kanászok. Már a hetvenes-nyolcvanas évekből is inkább az idősebb korosztályból valók. Nem ok nélkül. A szerző tudja, hogy a fogyatkozó jószágállomány őrzéséhez-gondozásához alig-alig kell emberutánpótlás.

Meg hát hány fiatalt vonz e magányos, városi kényelmet korántsem ígérő, kemény munkát annál inkább követelő tevékenység? De nem írja le a szakmát. Nem írja le a pásztor életformát: „Elhittük, nincs már dudás pásztor az országban, aki nem zeneiskolában vette az órákat. Hol vannak már a régiek, hónuk alatt a bőrdudával? – aztán két fiatal népzenészünk megtalálta Pál István juhászt – dudáló tudományával, s a hozzá való szerves műveltség teljes páncélzatában.”

Ennek a „szerves műveltségnek” is pompás antológiája a kötet. Megtudhatjuk belőle, hogy készült, milyen és mire való a fából faragott vagy fémvégű juhászkampó. Meglepődhetünk a kalapok sokféleségén, azon meg kiváltképp, hogy a szíjukat a csikósok mindig az állukra, a juhok, szarvasmarhák, disznók őrzői meg csakis a tarkójukra szorították. És ámulhatunk, hogy az öregektől tanult módon maguk is szakszerűen elletik a gondjukra bízott állatot, nyírják a birkát, gyógyítják a beteg állatot, terelik a néha elkószálni akaró jószágot.

És csodálhatjuk, hogy a szemhatárig házatlan síkon hetekig, néha hónapokig asszonytalanul, csupán lebbencsen, tarhonyán, krumplin, ízesítőnek paprikán, hagymán, szalonnán is képesek voltak megélni. Igaz, csak a „kinnhálók”. Mert a „hazajárók” falusi házuk sokkal változatosabb étlapú asztalához ülhettek minden este. Kunkovács aprólékosan rajzolja meg a pásztorság tárgyait előállító sokféle mesterség világát is: szűrök, gubák, mellények, karikás ostorok, juhnyíró ollók, bicskák meg persze kalapok, juhászkampók, kolompok születésének titkait, híres mesterek tudományát.

És mester volt a pásztorok java része is. A maguk kedvére vagy ajándékba faragtak hasznos holmikat – közülük nem kevesen a pásztorkodásból kiöregedve a népművészet „hivatalos” vagy „papír nélküli” mestereivé lettek. A könyv szereplőinek többsége a Hortobágynak és környékének szülötte, lakója. A szerző maga is a Hortobágy szerelmese. És akárcsak amazok, ő is hűséges hozzá. Fél évszázada vissza-visszatér. Hogy amit fényképez, amit ír, az pontos kép, „hűség” legyen. Amiből bizonnyal sokat, sokfélét meríthet majd a következő fél évszázad is.

De bármennyire gazdag is ez az összefoglaló voltával „búcsúkoncertnek” is beillő könyv, lehet hiányérzetünk. Jó néhány mondat tartalma további – a szerző archívumában meglévő – képekért kiált. És bővebb szövegekért sok-sok itt közreadott. Talán egyszer azok is a kezünkbe kerülnek. Hiszen a sztárzenekarok búcsúkoncertjeit is szokták követni újabbak. Legyen még fellépésük a pásztorembereknek is.

Cser, 368 oldal, 9495 forint