Nyilasok a kommunizmusban
Ez idő alatt a Horthy-korszakról is, a kommunista uralomról is sok mindent megtudtunk. De arról, hogy a Horthy-korszak után itt maradt jobboldallal a háború utáni évtizedekben mi lett, szinte semmit.
Ennek a kutatásában is, mint annyi mindenben, az összeszorított, kifosztott ’56-os Intézet az úttörő. Kutatási programjában feltárja, mi lett a jobboldal közéleti személyiségeivel, táboraival a háború után, milyen koncepcióval és miként kezelte ezeket a táborokat az állambiztonság, miként alakult ki az új jobboldali identitás a rendszerváltás után, és miként volt mindez az egykori szovjet blokk más országaiban Prágától Tallinnig.
Az eddigi kutatási eredményeket összegezték az intézmény tavalyi és idei évkönyvében, továbbá a Jaffa Kiadónál megjelent Búvópatakok című tanulmánykötetben. Arról pedig, hogy mivel telnek majd meg a további kötetek, az ’56-os Intézet és az OSA „Búvópatakok – Mélyfúrások. Magyar jobboldal 1945 után” című szerdai konferenciája adott képet az Országos Széchényi Könyvtárban.
A beidegződött képzeteinket legdurvábban fölrúgó eredményeket alighanem a nyilasokkal kapcsolatos kutatások hozzák. Ungváry Krisztián prelegált a nyilaselitről, Lénárt András pedig a zuglói nyilasper kapcsán a nyilas csőcselékről.
A nyilaselitről, a szélsőjobboldali pártok képviselőiről és képviselőjelöltjeiről kiderül, hogy túlnyomó többségükre egyáltalán nem volt jellemző a konzekvens szélsőjobboldali életút már 1945 előtt sem. A nyilasok nagy diadalát hozó 1939-es választásokon indulók túlnyomó része újonc volt a jobbszélen. Az előző választások jobbszéli szereplőiből igen kevés maradt. Az 1935-ös és/vagy 1939-es választásokon induló 229 nyilas és nyilasféleség közül csak 53-ról van olyan adat, hogy 1944-ben még valamilyen jobboldali vagy jobbszéli szervezetben tevékenykedett. Túlnyomó részük 1944-ben nem csinált semmit. A 229 nyilas képviselő és képviselőjelölt közül mindössze négyről állapították meg, hogy ’44-ben erőszakos cselekményekben vett részt, viszont tízen tűntek fel az antifasiszta ellenállásban. A mandátumhoz nem jutó nyilas képviselőjelöltek többsége 1939 után nyomtalanul eltűnt a közéletből.
A kommunista állambiztonság több százezer embert figyelt meg. De az egykori nyilas képviselők és jelöltek nagy többsége nem került be ebbe a hatalmas körbe. Csupán pár tucatról gyűjtöttek valamennyi adatot. A népbírósági perekben a legprominensebb nyilasokat persze elítélték, a Szálasi-kormány tagjait ki is végezték, de háború utáni cselekmények miatt a későbbiekben összesen öt személy ellen indítottak valamilyen politikai eljárást, de őket sem vádolták szélsőjobboldali szervezkedéssel. Egyetlenegy játszott valamilyen csekély szerepet az ’56-os forradalomban, de arra sincs adat, hogy bármelyikük az állampárt tagja lett volna. Az egykori nyilaselit teljességgel kiszállt a magyar történelemből, döntő többségének, úgy tűnik, egyáltalán nem hiányzott a politika, és nem is volt különösebben elégedetlen a rendszerrel.
A zuglói nyilasper vádlottjai nagyon kis emberek voltak, akik egy kis körben rövid időre élet-halál urai lettek, és akkor iszonyatos dolgokat műveltek. A Thököly út 80. szörnyű események színhelye lett, miután a Szálasi-puccs utáni napon a helyi nyilasok elfoglalták. A kerület külső, legszegényebb részeiből jöttek (ahol az 1939-es választásokon taroltak a nyilaspártok) a belső, családi házas övezetekbe, közelebb az üldözött, bujkáló zsidókhoz. Nagyon kevés volt köztük a régi nyilas. Hirtelen támadt a lehetőség, hogy senkikből rettegett mindenhatók legyenek. Létszámhiány volt, sokan vitték be addig semmilyen politikai tevékenységet nem folytató rokonaikat, ismerőseiket a pártszolgálatba.
Karsai László a nyilasokról szóló előadásokat követő vitában hangsúlyozta: általában is jellemző volt a nyilasterror gyakorlóira, hogy társutasok voltak, nem hithű fanatikusok. Túlnyomó többségüknek nem volt nyilasmúltja. A nyilasuralom kezdetén léptek be a pártba. Voltak közöttük szép számmal katonaszökevények is, akik úgy gondolták, hogy így bukhatnak le a legkevésbé.
A zuglói nyilasper vádlottjainak társadalmi helyzete nem romlott a háború utáni húsz évben. Többnyire stagnált. Páran kicsit lejjebb, páran kicsit följebb kerültek, de valamennyien beilleszkedtek a maguk szerény módján. Konszolidált életet éltek, gyermekeik pedig elindultak a fölfelé vezető mobilizáció útján.
Paksa Rudolf egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kis nyilasok életkörülményei javultak a háború után.
Van egy értelmiségi elit, mely bevezet egy szörnyű gondolatrendszert, amelyet aztán már nem követ oda, ahová vezet. Van egy elnyomorított, desperált réteg, mely föltör a politikai névtelenségből, amikor eljön az elit által előkészített alkalom. Tanulságos.
